A mi kálváriánk: Ártatlan bűnösök

A Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civil embereket. Férfiakat 17–45 éves, nőket 18–30 éves korig.

A 13. stáció – indulás a bizonytalanságba

Reggel a szokott időben ébresztettek, nemsokára további „elfelejtettek” érkeztek, akik ugyancsak Kelet-Szlovákiából, a Bodrogközből elhurcolt magyarok voltak. Közel harminc személy, így már majdnem negyvenen voltunk. Ismerősök is akadtak, akikkel együtt indultunk el hazulról, és a hadifogolylágerben is elég hosszú időt töltöttünk.

Egy háborús rokkant tiszt vett át bennünket, elmondta, hogy vonattal utazunk Kijevbe, a késő esti órákban kell megérkeznünk. Amint kiértünk az állomásra, észrevettük, hogy egy fiatal roma fiú egyre élesebben figyel bennünket, s ahogy meghallotta, hogy magyarul beszélünk, odajött, hogy hová utazunk. Arra kért, vigyük őt is magunkkal. Mivel öltözetem igen hasonlított a szovjet egyenruhához, hozzám fordult, gondolván, én vagyok a legfőbb a társaságban. A bennünket kísérő szovjet tisztet nem láthatta, mert az a formalitásokat intézte. A fiú szinte könyörgött, eszközöljem ki a tisztnél, hogy ő is beszállhasson a vagonunkba. Külön személyvagonban utaztunk, ahol rajtunk kívül nem volt senki. A tiszt beleegyezése jeléül csak annyit mondott, „ladno”, rendben van.

Nemsokára elindult velünk a vonat. Legfőbb téma, mint mindig, a hazamenetelünk volt. Nagyon kevesen hittek abban, hogy valóban hazaszállítanak bennünket. Úgy voltam vele jómagam is, mint az öreg zsidó a halál utáni feltámadással, nem bíztam hozzá. Nagyon átláttam a dolgokon, sokszor rájöttem, hogy a legnagyobb érték az ember mondás is csak üres szólam. Mindenek ellenére mégis mindig hittem, pedig igen nagy kár volt.

Folytatás a Vasárnap aktuális számában!