<p>Kutya meleg van. Ezt a frázist rengetegen leírták, kimondták most ebben az utóbbi pár hétben, amióta még éjszaka is úgy szakad rólunk a víz, mint néhány éve csak nyári délidőben. Eddig is emlegették biztos, más nyarakon más hőségben, csak akkor még nem volt kutyánk, és nem voltam így kihegyezve minden kutya kezdetű szóra.</p>
Pontosabban, nem volt még Samu, aki azóta, hogy hozzánk került, rengeteget okosodott. És okosodtunk mi általa, egy sor dologra csodálkozom rá, amit eddig észre sem vettem. Sőt egy csomó dolog egy csapásra értékelődött át bennem, hogy magam is érdekelt lettem kutyailag. (Valószínűleg így működhetik ez mindennel, mihelyt az ember érintett, mihelyt konkrét tapasztalatokat szerez, egészen másképpen tekint az idegenre, hiszen onnantól számára már nem idegen.) Például, hogy nem a kutyát kell szidni magunkban, ha belelépünk a piszkába, mint tettem akkor, amikor kicsik voltak a gyerekek, és a játszótéren, a homokozóban napi kapcsolatba kerültünk ezzel-azzal. Ez a rohadt sok rohadt kutya kitúrja a gyerekeket a saját terükről, dünnyögtem állandóan nagyokosan, és meg voltam róla győződve, hogy igazam van.
No, mit ad Isten (Hofi hangsúlyával!), kutyás lettem. Persze, a Samu is kakál meg pisil (ő is csak ember), és mert már nagy és okos, bizony, a ház előtt, a fűben. A gazdája meg szépen lehajol, felszedi utána, és beledobja a kutyapiszokládába. Samu-hagyatékba még biztos nem lépett bele senki. Ellenben szegény, ő maga! Hogy mi minden veszélyezteti! (Nem győzök dünnyögni nagyokosan, és meg vagyok róla győződve, hogy igazam van.) Már kétszer üvegszilánkba lépett, ott a fű közt, nézett fel értetlen, bánatos szemmel, mint aki azt kérdezi: mondd, miért csinálják ezt az emberek? Nagyon vérzett a tappancsa. És én is csak akkor vettem észre, pedig biztosan Samu előtt is így volt ez, hogy a lakótelepet szegélyező természetes terület (a széles fűsáv) telis de tele elhajított kis laposüveggel. (Szíverősítő, mely már hajnaltól, a trafikban is kapható. Talán ezért. A trafik meg ott, ugye, a kellős közepén.) Én még életemben ennyi kis flaskót nem láttam. No és a szemét. A kutya, állítják az elismert kutyológusok, pont olyan, mint a kisgyerek. Tehát mindent megszagol és a szájába vesz. Amennyi cigarettacsikket, taknyos zsebkendőt, műanyagot, sztaniolpapírt, vattát, éles fémet (konzervdobozok teteje, no, az különösen ingerli kutyaorrát) meg hasonlókat feszegettünk már ki a fogai közül, és nem fogynak, újra nőnek még nagyobb hegyek…
Azt nem értem (most éppen ezt), hogy miért olyan negatív, elmarasztaló, gunyoros vagy lesújtó minden magyar szólás- és közmondás, ami a kutyával kapcsolatos. A hideg, a meleg, a lusta, a tolvaj, a hamis, a piszkos, a falánk, a gondatlan, a csaló, az ostoba, a rendetlen, szinte minden kifejezhető kutyaszólással. Hogy népi eleink ennyire nem nézték volna semmibe az ebet? Pedig az ember sokkal megátalkodottabb. Szerintem, ha hamis kutya, hamis gazda mellett nőtt.
Ez a jámbor Samu meg, aki a múltkor meglépett a fogkefémmel, mert az annyira tetszik neki, ha a fogam mosom, ebben a kutya melegben megtalálja a lakás leghűvösebb talaját, az asztal alatti konyhakövet, és ott fekszik lihegve hűtve magát, mert levetni nem tudja a bundáját. Ki viszont nem akar menni, mint máskor, most a nyitott ajtó láttán inkább hátrál, míg el nem jön a setét este. Ellentétben a gazdájával, aki nem érti meg, hogy délidőben, verőfényben kalap nélkül, mezítelen felsőtesttel nem a legjobb dolog düllögni a kertben, vagy ugyanígy ugyanott fát vágni motoros láncfűrésszel.
És még hozzá vasárnap.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
VASÁRNAP bezárkózik a sötétkamrába.
Margaret Mazzantini: Újjászületés
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.