A kert 17 éves művésze

Szépen gondozott udvar előtt állunk meg. Bent gyönyörű virágok, pálmák, fák. Bal kéz felől, az élő sövény mögött eldugva mezőgazdasági gépek sorakoznak, mellettük fóliasátor, benne paprika, paradicsom, uborka, kívül pedig minden, ami egy falusi kertben megterem. Orromat megcsapja a levendula átütő illata, amely keveredik a bazsalikoméval, citromfűével meg ki tudja még mivel.

A ház mögött pergola, amely akár nyári konyhának is beillik, mert ott a főzőalkalmatosságtól kezdve a kredencen sorakozó edényeken, fűszereken és más, főzéshez, sütéshez szükséges dolgon kívül egész a kemencéig minden van. Ott ülünk le beszélgetni, közben Máté édesanyja, Gyöngyi is csatlakozik hozzánk, miután letesz az asztalra egy tál finom málnát és szedret.

Táncos lábú Micsurin

A fiatalokat nem sérti, ha az ember felnőttnek nézi őket. Máté is kihúzza magát, amikor helyreigazít, hogy ő még csak 17 éves. „Korán érett – az anyukája meg is mondja, miért: – A helyzet hozta így. Mikor megbetegedtem, az első pár évben többet voltam kórházban, mint itthon. Most már itthon vagyok, és hoztam egy döntést, hogy többé nem megyek.”

Mátét mindazok, amiken az anyukájával gyerekkora óta átesett, mégsem az orvosi pálya felé vonzotta. A Nyitrai Mezőgazdasági Egyetemre készül kertészmérnöki szakra. S nem véletlenül. Amellett, hogy kissrácként főzött, sütött, folyton túrta a földet. „A legtöbb szabadidőm arra megy el, hogy a kertben vagyok vagy táncolok – az utóbbival alaposan meglep. – Versenyszerűen táncolok, latin-amerikai táncokkal készülök Südi Iringó dunaszerdahelyi stúdiójában. Nála kezdtem nyolc éve, azóta részt vettünk több versenyen, országos és Európa-bajnokságon, mindenünnen győzelemmel vagy dobogós helyezésekkel tértünk haza.” Máté kétszeres Európa-bajnok. „Néha féltjük őt, mert nem tud leállni.” Manapság sokszor az a gond, hogy sok fiatal érdektelenül, céltalanul bolyong, rossz társaságba keveredik. Mátét ez nem fenyegeti. „Pedig neki barátokra is volt ideje – szólal meg az anyukája –, erre azért ügyeltünk. Mondogattuk, hogy »csinálhatod, de legyen időd a barátaidra is: ahhoz túl fiatal vagy, hogy elszigeteld magad, mert aztán nincs belőle kilépés«.”

Úgy nézi a kertet, mint festő a vásznat

Máté hatéves volt, amikor táncolni kezdett. Három évig kisebb-nagyobb kihagyásokkal csinálta, az alapiskolában az egyik tanárnő tanított nekik táncokat, negyedikes korától jár Südi Iringóhoz.

Nem győzök csodálkozni, de lehet, hogy csak nekem furcsa: tánc és kertészet együtt. „Ő művészlélek, neki a kert is művészet – magyarázza az anyukája. – Látni kellett volna, amikor beültette a fóliasátrát palántákkal, és állt a sarkában, úgy nézte, mint festő a vásznat, amikor elkészült a műve. Elsírtam magam.”

Kertészkedni korábban kezdett, mint táncolni. Harmadik születésnapjára fóliasátrat kért. A szülei meg is vették. Reklámújságban látott egy kis alagút formájút, arra vágyott. Nyolcadik születésnapjára meg azt kapta, most is ott áll a kertben, háromszor négy méteres, a tizenhetedikre pedig egy nyolcszor húsz métereset. Máté elmeséli, mit termesztett háromévesen. Salátát, paprikát, retket, mindenféle zöldséget... „Egyszer bicikliztünk a határban egy kukoricaföld mellett – mondja anyukája –, s ő felhúzott egy kukoricát, hogy otthon elülteti. Vakondtúrásba ültetette az udvar közepén, megéledt, négy cső lett rajta. Barcelonából hozott cikászmagot, amiről pedig köztudott, hogy fél év is kell, hogy kicsírázzon. Neki három hét alatt kicsírázott.” Meg is csodáljuk a pálmáit, ott sorakoznak a ház előtt.

Kíváncsi volnék, hogyan bűvöli a növényeit. Beszél hozzájuk, mint Károly herceg? „Utánanézek a neten, s azt a technikát követem éveken át, amit ott javasolnak.” Azért egy másik titka is van, ezt az anyuka árulja el: „Szereti a növényeket. Ennyi.”

Bűvölte az öntöződobot

Máténak kicsi kora óta az öntöződob volt a mániája. Bárhová ment a család, ha a fiú öntöződobot látott, fülig érő mosollyal nézte, nézte. Tizenhárom éves korában kezdett kertészetben dolgozni. „Aput nem hagytam békén, hogy dolgozni akarok – mosolyog Máté. – Akkor kezdtem komolyan foglalkozni vele.”

Próbálom megfogalmazni, mi is mindaz, ami Mátét jellemzi, de a hivatástudat nem elég találó. Amikor elsorolunk néhány fogalmat, úgy érzem, Gyöngyi találja meg a jellemzőt, amikor kiejti a szerelem szót. S rögtön arra gondolok, hogy mennyire boldogok lehetnek azok az emberek, akik azt tudják csinálni, ami gyerekjátéknak, hobbinak indult, majd szakma, hivatás alakult ki belőle. Máté azt teszi, amit szeret. Ez az apukájában is megvolt. Egy ideig hivatalban dolgozott, de az nem igazán neki való volt. A mezőgazdaságban érzi magát otthon.

Máté 17 évesen nemcsak otthon kertészkedik. Bérel is egy darab földet, zöldséget termeszt rajta. És gyümölcsöt – mondja –, merthogy a dinnyét sokan a zöldségekhez sorolják. Van cukor- és görögdinnyéje, ráadásul az előbbit futtatásos módszerrel termeszti, mint az uborkát. Ez volt számára a legutóbbi kihívás, bizonyítani, hogy igenis lehet. Nyáron a szünidőben egész napra elfoglalja magát, idénymunkát végez – saját magának. Jót nevet, amikor megkérdezem, hogy kitől kapja a fizetséget. Az már nem egészen világos nekem, hogyan győz mindent, amikor iskolába jár. „Reggel négykor már a fóliasátorban van, hazajön, lezuhanyozik, és megy iskolába” – mondja az anyukája. „Nemegyszer megesett, hogy este nem tudtam elvégezni a tennivalókat, mert sokáig voltam iskolában, vagy sok tanulnivalóm volt. Reggel négykor felkeltem, fél ötkor már kint dolgoztam, megcsináltam, amit kellett, hétkor már itthon voltam, nyolckor meg az iskolában” – toldja hozzá Máté, s az anyukája még azzal egészíti ki, hogy ha már nagyon a fejére nő minden, a bátyja, Péter besegít. Őt nem érdekli a kertészkedés, de ha Máté megkéri, segít. Apuka is készséges. És anyuka is szokott segíteni. „Ha sok a munka, és nem tudom egyedül elvégezni, anyu is jön. Tavasszal ketten palántáztunk.” „Én megcsinálom, csak azért is – erősíti meg Gyöngyi. – Még gyomlálni is szeretek, de sok mindent fekete fóliára ültet, hogy ne nőjön a gyom.”

Máté szeptemberben lesz harmadikos, még két éve van az érettségiig. Utána irány Nyitra, semmi mást nem tervez. Ha nem sikerül, akkor vár. „Örülök neki – vallja be Gyöngyi. – Legalább tudja, mit akar. Sok fiatal bizony nem is sejti.” Csodálkoznék, ha Máténak nem sikerülne első nekifutásra bejutnia, mert már most annyit tud a kertészetről, amennyit sokan egyetemet végezve sem. De azért a diploma, az diploma. Nyáron a táncstúdióban is szünetelnek az edzések, csak egy edzőtábor volt, ott is szeptemberben kezdődik a munka, készülődés a legközelebbi versenyre. Az idei nyár többi részét a kertben töltötte Máté, nem is tudja, napi hány órát. „Anyuci, mennyit is vagyok ott?” – kérdezi. „Van, amikor úgy telefonálunk rá, hogy már kilenc, fél tíz van – néz rá Gyöngyi büszkén és szeretettel.”

Volt már, hogy tízig is kinn feledkezett. Nem érdekli a televízió, s a számítógépet is csak információszerzésre használja. Nem az a fajta, aki egy helyben tud ülni. Ha leül is tévét nézni, mellette még öt dolgot csinál. Érzékenységét, lelkét anyukájától örökölte, tenni akarását, azt, hogy megy előre a saját elképzelése után, az apukájától. Jó ötvözet. „Kicsi korában egyszer sem akaratoskodott, nem hisztizett – dicsekszi az anyuka. – Nem így Péter, pedig ugyanúgy neveltem. Nem is sírt. Az a típus volt, hogy »ne segíts, megoldom«. Ha főztem, ha dagasztottam, ott ült mellettem a székben, volt egy kis deszkája, sodrófája, s ugyanazt csinálta, amit én. Olyan fekete pogácsákat gyúrt, mint a korom, abban minden volt, az apja meg úgy ette, mintha nem evett volna finomabbat.”

Mátéban ebből is megmaradt valami. No nem a fekete pogácsából, ma is olyan rétest süt, hogy mindenki megnyalja a tíz ujját...