A képeken rajta a lelke

Sport és fotózás. E kettő szorosan összefonódik az életével. M. Nagy László maga is sportolt, futott, focizott, biatlonozott, később pedig hű társával, a táskájában lapuló masinával megörökítette a legemlékezetesebb pillanatokat.

 

Nemcsak a pályákról: Dél-Szlovákia magyarlakta tájai is gyakori témái felvételeinek. Volt egykori hetilapunknak, a Nőnek, majd a Štartnak, később a Šport napilapnak a fotóriportere. Míg egy szép napon eltűnt... A családi tragédiák megviselték, búcsút mondott a fővárosnak, feleségével leköltözött Helembára. Onnan csak akkor jön „városnézőbe”, ha különös alkalom adódik. Mint a márciustól májusig a pozsonyi Brämer-kúriában Hattyúdal címen látható kiállítása. Ez már a harmadik tucatot zárja, 1980-ban volt az első, Dunaszerdahelyen. Azóta elnevezte magát a szlovákiai magyar falvak kiállítójának; ebben az a szép, hogy felvételei sokfelé eljutnak. Önironikusan azt szokta mondani, hogy „eddig még New York , Ulánbátor vagy Szingapúr nem fedezte fel, de az az ő bajuk.” Félre a tréfát, összegyűltek különböző képei, sokféle dologgal foglalkozott mint riporter, sok helyen megfordult, a bánya mélyétől a Tengerszem-csúcsig, világbajnoktól zeneszerzőn át színészig sok mindenkivel találkozott. Összegyűjtött egy csomó fényképet, amelyet lassacskán sikerült a nyugdíjából megnagyítania. Van köztük sportos, humoros, természetet ábrázoló – még trükkös is, ami ugyan nem az ő világa, de kipróbálta. Ezek nagyon is jellemzik M. Nagy Lászlót, a riportert, de az embert is: kedvenc fényképein a lelke is rajta van. Nem akar nosztalgiázni, nem akarja visszasírni a régi világot, de van egy nagy bánata, s róla (is) beszél a kiállítás: annak idején, amikor még a Nő szerkesztőségében dolgozott, a hetvenes-nyolcvanas években, sok faluban megfordult, ezekben akkor még létezett a parasztember, aki együtt élt a természettel. „A szocializmus és ez a rendszer is teljesen tönkretette a parasztot. Nem a fejlődést nehezményezem, nekem az fáj, hogy azt az embert, aki szereti a földet, lehetetlenné tették, megsemmisítették. Ezt próbálom a képeimen megmutatni. Zömük még kézzel nagyított, klasszikus fénykép. Nem akarok a technikai dolgokba belemenni, de annyit hadd mondjak azért, hogy a jó film egy dolog, de még a nagyító alatt nagyon sokat lehet javítani a felvételeken: nem kiretusálni vagy rámontírozni, hanem egyszerűen a fény-árnyék hatással, amelyet kevesen használnak ki. Míg Pozsonyban éltem, Elenka Mešková meg én csináltunk ilyen képeket.”

 

Manapság már csak magadnak fotózol?

Senkinek se. Tulajdonképpen a gépem is tönkrement, szebben mondva nyugdíjba vonult. Ezzel befejeztem a fényképezést, mert 73 évesen nem tudom, érdemes-e, főleg, ha nincs miből új gépet venni. Értelmét se nagyon látom, mert a jó fotó már nem kell senkinek.

Arra, hogy könyvben kiadd őket, nem gondoltál?

Nagyon szerettem volna, de úgy szoktam mondani, hogy ha valaki még fel akar fedezni, igyekezzen, mert már 73 éves vagyok. De én nem vagyok annyira hiteles, érdekes ember, főleg, hogy most elmentem vidékre...

Miért is mentél el?

Mint fotóriporter Pozsonyban nagyon jól éreztem magam, kialakult egy – nevezhetem így – baráti köröm, akikkel akkor sem tudtunk órákat beszélgetni, de tudtunk mindent egymásról. Én olyan fotós voltam, aki egész életében sportolt. Voltak köztünk olyan sportfotósok is, akik soha még öt métert se futottak le.

Te atletizáltál és biatlonoztál.

Igen. Nyári biatlonban – akkor Duklai Honvédelmi Versenynek hívták – háromszoros szlovák bajnok voltam. Ez annyiban fontos része az életemnek, hogy elvitt egy olyan világba, ahol veszteni is megtanultam. Voltak eredményeim, amelyekért keményen meg kellett küzdeni, senki sem segített.

Rárósmúlyad a szülőfalud, innen a nevedben az M betű. A futást értem, de hogy kerültél a sílövészet közelébe?

1962-t írtunk, 19 éves voltam, s elvittek katonának. Falusi gyerekként keveset tudtam a világról, így az atlétikáról is; tévénk akkor nem volt. Nyáron mit csináltunk? Futballoztunk, fürödtünk. Sorozás előtt volt egy futóverseny, közel hozzánk, Alsósztregován, három vagy négy kilométert futottunk; ezt én simán megnyertem. Mikor berukkoltam, ugyanígy megnyertem az első futóversenyt az alakulatnál. Utána a sportfelelős odajött hozzám, és megkérdezte, nem akarok-e futni. Ő csehszlovák válogatott távfutó volt, segített nekem; csak egy dolgot szúrtunk el: olyan adag edzésre, amekkorát ő nekem szánt, nem voltam felkészülve. Onnan Besztercebányára kerültem, Robert Rozim lett az edzőm.

A sport tehát ott volt az életedben. De hogyan lettél fotóriporter?

Vagy húsz évre rá a P–T–S atlétikai versenyen találkoztam Rozimmal, s kíváncsi voltam, hogy megismer-e, mert nem váltottam be a hozzám fűzött reményeit. Igyekeztem, de aztán megnősültem, és elköltöztem Besztercebányáról, vissza a szülőfalumba. Akkor már túl voltam a biatlonos dolgokon is: a katonaságnál ismerkedtem meg ezzel a sportággal, eredményeim is voltak, még csehszlovák válogatottjelölt is voltam, egyszer Pilsen nagydíját is megnyertem az 1500 méteres váltó tagjaként. Otthon ezt folytattam. Losoncon dolgoztam a gépgyárban, hegesztőként, de egészségi okok miatt ott kellett hagynom. Az országos versenyeken ismerkedtem meg újságírókkal. Olykor magam is tudósítgattam versenyekről. Így azután, hogy eljöttem a gépgyárból, ’74-ben a járási laphoz, a nagykürtösi Haladáshoz kerültem. Közben a Nőnek is küldtem írásokat. Akkoriban épp nem volt fotósa, így Harasztiné Mészáros Erzsébet értem üzent. ’75-től ’88-ig voltam a Nőnél, 13 év múlva átmentem a Štart magazinhoz, majd 99-től négy éven át a Šport napilapnál dolgoztam. Kérdezed, hogy lettem fotós. Csak be kellett mennem a konyhából a szobába. A sportot éreztem, értettem és szerettem. Enélkül nem megy. Az is igaz, hogy a kollégák között voltak olyanok is, akik nem sportoltak, de ettől még lehettek jó fotóriporterek.

A DAC fénykorában a szerdahelyiek udvari fotóriportere is voltál.

Ez érdekes – sokan a mai napig azt hiszik, hogy szerdahelyi vagyok, még a kollégák is. A pályán nem szerettem beszélgetni, oda kellett figyelni, és akkor, amikor nem volt digitális fényképezőgép, be kellett élesíteni, közelíteni kellett, s nem lehetett szórakozni, mert akkor nem lett volna képem. No de vissza a Szerdahelyhez: úgy jutottam hozzá, hogy akkor még a divízióban játszott, ugyanott, ahol a Spoje, s én az utóbbinak a pályájára jártam futni; az összes focistát lefutottam. A Spoje pályáján találkoztam először a DAC csapatával. Később sokat beszélgettem játékosokkal, vezetőkkel, edzőkkel, Gőgh Kalmival, Szikora Gyurival, Medgyes Józsival, Borbély Balázzsal, Majoros Gyurival meg a többiekkel. Megszerettem őket, mert elegáns, támadó focit játszottak, és magyarul beszéltek a pályán.

Hogy élsz manapság? Mivel telnek a napjaid Helembán?

Ha internetezni akarok, a kocsmába kell mennem, mert nekem otthon nincs. Élem a parasztember életét. Teszek-veszek, csinálok mindenfélét, amire azelőtt nem volt időm: fakanalat, teknőt faragok, kőművesnek állok, vagy bármit mesterkedek, amire a feleségem megkér. Van udvarom, kertem, benne zöldség, gyümölcs, szőlő. Van két hatalmas lugasom, a pincében jó borom. Vannak macskáim, tyúkjaim. Sokat barangolok a környéken, gyógynövényeket szedek, a közeli folyókban meg holtágakban horgászok. Közben rendezgetem a felvételeimet, s ha alkalom adódik, kiállítom őket.

 

Nem sokat változott, ugyanaz a fanyar, szinte morcos arckifejezés, ugyanúgy pimaszul szemébe lóg a már jócskán beezüstöződött pár szál haja, amikor leemeli a sildes sapkáját, amelyet a pályákon azért viselt, hogy ne süssön szemébe a nap. Ugyanúgy sietős a dolga, mint régen, pedig 73 éves korában már rég nyugdíjas. Szedi a cókmókját, azt mondja, a vonat nem vár. A másikról meg nincs haza csatlakozás.

 

* * *

A fotózásról mégsem tett le: amikor a képeket küldte, ezt a pár sort írta hozzá: „Hosszú hónapok után ismét van szeretni való új fényképezőgépem. Hurrrááá!!! Mostantól újra én vagyok, hála a hévízi Nők c. fotópályázaton elért első helyezésemnek. Az ott kapott pénz jókor és jó helyre jött... abból vettem.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?