A jog és az igazság szolgálata

Mindig a jog és az igazság egysége mellett érvelt, s ehhez az alapelvhez alkotmánybíróként is hű maradt.

* Milyen családból származik?

Jókán születtem paraszti családban, bár dédapám sírkövén olvasható egy „ns” rövidítés, ami azt jelenti, hogy nemesember volt. Egy ideje kutatom a családom történetét; lehet, hogy az 1848-as forradalomban való részvételükért kapták őseim a címet. Novák Veronika levéltáros, egyetemi oktató szerint ugyanis Jókáról az elsők között tizenhat ifjút verbuváltak Kossuth seregébe, s köztük két Mészáros nevű is volt. Nincs bizonyíték arra, hogy az egyik a dédapám lett volna, de az biztos, hogy nagyapám, aki állatkereskedő volt, annak rendje s módja szerint elherdálta a vagyont. A mai napig él a családban egy anekdota, mely szerint Bazinba vitte a marhákat eladni, hazafelé pedig megállt a Cigány kocsmában. Amikor reggel beállított, nagyanyám csak annyit kérdezett tőle: »Lajos, hát a pénz?« Hogy hol volt, kivel volt, nem firtatta, azzal már megbékélt. Mire a válasz így hangzott: »Van úgy, hogy nem mén a lap!«

* Vagyis önöknek már aligha maradt a nemesi hagyatékból meg a marhák árából.

Nem. Szüleim egyszerű emberek voltak, állatokat neveltek, dolgoztak a fél hektárjukon meg a nagy kertben, később papám munkásként. Négyen vagyunk testvérek, nővérem volt a jókai bábaasszony, bátyám építész, vállalkozó, öcsém pedig autószerelőnek tanult, de nem maradt a szakmában. Én a szenci gimnáziumból orvosira szerettem volna menni, de nem jelentkeztem, mert meggyőztek, hogy ismeretség nélkül nem vesznek fel. A budapesti ELTE-re az oktatási minisztérium nem engedett ki, végül az osztályfőnököm tanácsolta, hogy jelentkezzek a jogi karra Pozsonyba. A történelmet szerettem, gondoltam, megpróbálom; és ahogy elmélyültem benne, egyre jobban megtetszett. Főleg a római jog érdekelt: megfogott a jogi intézmények története, amelynek köszönhetően könnyű volt megérteni a jog kialakulását, célját, lényegét.

* Már az egyetemi évek alatt tudta, hogy ügyvéd akar lenni?

Hamar eldöntöttem, mert segíteni akartam az embereknek. Akkoriban az állam megszabta az ügyvédek számát. A hetvenes évek végén, amikor én ügyvédbojtár voltam, alig háromszáz működött Szlovákia területén. Üres hely épp csak Szenicében, az Erdőháton volt, de elfogadtam, mert szinte megszállottként ezt akartam csinálni. A sógorom Wartburgjába felpakoltuk a dunyhát, az irodában félretoltunk egy iratszekrényt, hogy legyen helye az ágynak, és másfél évig ott laktam. Tetszett a hely, a főnököm, egy morva ügyvéd nagyon rendes volt hozzám; az ügyfelek is hamar elfogadtak, pedig tudták, hogy magyar vagyok. A gondom csak az volt, hogy eleinte nem értettem az erdőháti tájszólást. Az első hónapokban nem mertem felvenni a telefont, mert ha nem láttam a szájmozgást, nem értettem, mit mondanak. Mire belejöttem, be kellett vonulnom katonának, a leszerelésem után pedig megüresedett egy ügyvédi hely Dunaszerdahelyen. Azt már a kommunisták is tudták, hogy ide olyasvalaki kell, aki tud magyarul, így megkaptam. 1980. október 6-án léptem be, és az első munkanapomat LGT-koncerttel koronáztam meg, mert akkor léptek fel a városban.

* Dunaszerdahelyen is olyan hamar befogadták, mint az Erdőháton? A kezdetektől részt vett a társasági életben?

Egy ideig »jöttmentnek« számítottam, óvatosan méregettük egymást az itteniekkel. Aki az igazságszolgáltatásban dolgozott, azokkal a munka hozott össze, Világi Oszkár például fogalmazó volt a közjegyzőségen. Barak Lacit be akarták perelni, mert egy ismert írásában fiktív nevek alatt ugyan, de mindenki számára érthetően kigúnyolta az akkori helyi hatalmasokat, döntéshozókat. Az elvtársak is magukra ismertek, de tehetetlenek voltak, mi meg úgy mondtuk: »győzött a művészi alkotás szabadsága«. Hunčík Pétert egy szexológiai előadása után ismertem meg a művelődési központban, Hodossy Gyulának a cserkészet újraindításában nyújtottam jogi segítséget, és így folytathatnám.

* A rendszerváltáskor így már magától adódhatott, hogy nagyjából ugyanez a baráti társaság rögtön ott volt a kezdeteknél.

Én akkor is óvatos voltam, mert valóban segíteni akartam, nem pedig elrontani valamit a hirtelenkedéssel. Az első héten igazából fel sem ismertem, milyen mértékű változás előtt állunk. A vállalatoknál elkezdődött a vezetők leváltása, én meg emlékszem, jogászként az első összejövetelen arra intettem a fiúkat, hogy ebből hatalmas munkajogi perek lehetnek, mert a kirúgott igazgatók hozzám jöttek az irodába panaszkodni. Ma már csak mosolygunk ezen a bizonytalanságon, de akkor még nem lehetett tudni, mennyire van »bebetonozva« a rendszer. Az első forradalmi gyűlést még a művelődési ház mögött tartottuk, aztán egyre jobban felbátorodtunk, bár én csak fokozatosan araszoltam a lépcső alsó fokától a legfelsőig, ahonnan a szónoklatok elhangzottak.

* Onnan pedig meg sem állt a prágai szövetségi gyűlésig.

Nem akartam én parlamenti képviselő lenni, minden vágyam egy jó ügyvédi magániroda kiépítése volt, de rábeszéltek, hogy induljak az első szabad választásokon a Független Magyar Kezdeményezés listáján, és póttagként bekerültem. Végül megtetszett, mert nagynevű jogászokkal dolgozhattam együtt, sokat tanultam. Azért az ügyvédi irodáról sem mondtam le, itthon volt egy gyakornokom, én pedig a parlamenti folyosókról telefonba diktáltam a beadványokat, ugyanis onnan a képviselőknek ingyen lehetett telefonálni. 

* Azokban az években még mind azt hittük, hogy a demokráciában könnyű lesz együttműködni a többségi nemzettel. Meddig tartott ki ez a lelkesedés?

Mi ezt őszintén gondoltuk, és jó ideig működött is a dolog, mert a közös ügyet tartottuk szem előtt. Később kiderült, hogy a demokráciának is vannak vadhajtásai, és ezt is tanulnunk kell még. Ennek ellenére ma is úgy gondolom, hogy az együttműködésnek nincs alternatívája. Miután visszajöttem Prágából, folytattam az ügyvédi munkát, és a Magyar Polgári Pártban dolgoztam. Parázs vitákat folytattunk, ebben a pártban valóban minden döntés vitából született, soha nem történt meg, hogy valaki megmondta, a többiek pedig rábólintottak. Élveztem ezeket a beszélgetéseket, és komolyan hittem, hogy mi is befolyásolhatjuk a dolgok alakulását.

* A három magyar párt egyesüléséről mi volt a véleménye?

Mivel ismertem a hátteret, tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. A Mečiar-kormány választási törvénye minden párt számára ötszázalékos választási küszöböt határozott meg, ezért a magyar pártok külön indulása egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Ott voltam az összes egyesítési tárgyaláson, én készítettem elő, hogy jogilag kikezdhetetlen legyen. Máig őrzöm az összes dokumentumot – azokat is, amelyeket a politikusok összetéptek. 

* Amikor egy jogász közel kerül a hatalomhoz, és nem a jogot képviselve, hanem politikai érdekek mentén képviselőként kell döntenie, hogyan tudja ezt elrendezni magában?

A jogásznak egyrészt könnyű, dolga van a politikában, mert képben van, tudja, mi történik körülötte. Másrészt viszont nehéz, mert előfordul, hogy jogi meggyőződése ellen, politikai érdekek szerint kell szavaznia. 1998-ban felkértek, hogy induljak a parlamenti választásokon az MKP listáján, és elvállaltam. Az alkotmányügyi bizottságba kerültem, amelynek az a feladata, hogy alkotmányossági szempontból megrostálja a törvényjavaslatokat. Sosem felejtem el az egyik miniszternek a bizottság koalíciós tagjai elleni kirohanását, mert kitartottak amellett, hogy az előterjesztett törvényjavaslata alkotmányellenes. »Ti elsősorban nem alkotmányjogászok vagytok – hangoztatta –, hanem politikusok. Nem értitek, hogy ha alkotmányellenes is a tervezet, amíg az alkotmánybíróság az esetleges indítványról dönt, évek telhetnek el, és addig mi rendbe tesszük az ágazatot?« Ebben tér el a jogász és a politikus gondolkodásmódja, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor felkértek, elvállaltam az alkotmánybírói funkciót.  

* Egy ilyen felkérésre nem is lehetett nemet mondani.

Azért azonnal nem mondtam igent sem, mert tartottam a kihívástól. Azon gondolkoztam, van-e elég tapasztalatom és tudásom ehhez a munkához. Képviselőként azonban abban az időben látogattuk meg a cseh alkotmánybíróságot, melynek hasonló a jogállása, mint a miénknek, és ott megkérdeztem Zdeněk Kessler elnök úrtól, hogyan állítják össze náluk a szenátusokat. Elmagyarázta, hogy mind a négy szenátusban van egy bíró, hogy jelen legyen a bírói gondolkodásmód, van egy elméleti jogász, aki felállít legalább öt elméletet, de nem tudja eldönteni, melyik az igazi, és van egy ügyvéd, aki a gyakorlatiasságot garantálja. Ez a látogatás győzött meg arról, hogy van mit keresnem az alkotmánybíróságon.

* Könnyen feltalálta magát abban a közegben?

Az első időszakban a hazai jogászszakma két kitűnő személyiségével kerültem egy szenátusba. Az egyik Daniel Šváby volt, aki hat évig a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán dolgozott, és mindent tudott az emberi jogokról. A másik a kassai egyetem tanára, Štefan Ogurčák, eljárási jogot oktatott a kassai egyetemen, tőle a jogérvényesítés különféle eszközeiről tanultam sokat. Kiváló kollégák voltak, emberileg is nagyon jól kijöttünk egymással, de ez nem akadályozott meg abban, hogy vérre menő szakmai vitákat folytassunk.

* Hogyan történik a döntéshozatal az alkotmánybíróságon?

Az előadó alkotmánybíró előkészíti a döntést, amelyet a kollégák elolvasnak és a tárgyaláson ízekre szednek. Megbeszéljük, jó vonalat követett-e, figyelembe vette-e a precedensértékű ítéleteket, szakirodalmat stb., és a hozzászólások alapján kell kidolgozni a végleges határozatot. A nehéz ügyekben háromszor-négyszer is át kell dolgozni a döntéseket, de ez nem gond, mert minden észrevétellel közelebb kerülünk az alkotmányos igazsághoz. Az alkotmánybíróság elsősorban a polgároknak az állammal való vitáiról, tehát az emberi jogokról dönt. Leggyakrabban az egyik oldalon az egyén áll, a másikon a bíróságok jogerős döntése, és nekünk az egyént kell megvédenünk az állammal szemben. A másik nagy feladatunk annak felügyelete, hogy egyik állami szerv se gázoljon bele a másiknak a jogkörébe. 

* Mostanában nagyon sok kritika éri az alkotmánybíróságot. Ezt hogyan éli meg?

A saját munkámmal foglalkozom, és azt igyekszem úgy végezni, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen. A törvény arra is lehetőséget nyújt, hogy a különvéleményemet közzétegyem, ezért minden döntésemért felelősséget tudok vállalni. Kezdettől fogva ügyeltem arra, hogy ne legyen közöm a napi politikához, politikusokhoz. Tudom, miért kell ezt komolyan vennem, hiszen a politikából jöttem. Megtartom a szabályokat, a magánéletben is ügyelek arra, kivel vagyok kapcsolatban – ez bizonyos mértékben korlátozás, de a szellemi kaland, amelyben részem van, mindenért kárpótol.

* A sok szellemi kaland után hogyan szokta kiszellőztetni a fejét?

Szeretek beszélgetni a barátaimmal, olvasni, utazni. A fiam focimeccseire és a lányom alternatív koncertjeire is eljárok. Többek közt a Vasárnap El Caminóról szóló riportjain felbuzdulva tavaly nyáron végigmentem Szent Jakab útján. Harminchárom nap alatt tettem meg a nyolcszáz kilométeres távot gyalog, a francia Pireneusokon át Santiago de Compostelába. »A világ végén«, Finisterrében az Atlanti-óceán szikláin a hagyomány szerint elégettem ruházatomból azt, ami az úton a legkedvesebb és leghasznosabb volt: a kalapomat, a zoknimat és az alsóneműmet. Csodálatos túra volt, kimerítő és olykor gyötrelmes, szellemileg mégis annyira pihentető, hogy az minden fizikai fáradságot megér. A lényeg, hogy az ember egyedül van a gondolataival, szó szerint csak a következő lépésre figyel, senkihez és semmilyen elváráshoz nem kell alkalmazkodnia. Visszavágyom, de sokan azt mondják, nem szabad visszamenni, mert másodszor már nem ugyanolyan a varázsa.

* Mindkét gyermeke jogász. Ez azt jelenti, hogy jó példát mutatott nekik.

Szerettem volna, ha más pályát választanak, mert ez teljes embert kíván. Nagyon sok a jogász, már csak az igazán jók fognak érvényesülni, a középszer lemorzsolódik. Bízom bennük, ügyesek, jó érzékük van a joghoz, és kitűnő a nyelvérzékük; utóbbit nyelvtanárnő édesanyjuknak is köszönhetik. 

* Egy bíró számára mi a fontosabb, a törvények alkalmazásának művészete vagy az igazságérzet?

Az évek során megtapasztaltam, hogy az embereknek mennyire fontos az igazság. Már gyermekkorunkban megtanuljuk a mesékből, hogy a jó győz a rossz felett, és felnőttként is mindent hajlandók vagyunk feláldozni érte: vagyont, időt, energiát. Van, aki egy életen át harcol igazáért, mert a szegénység és a nélkülözés sem alázza meg annyira az embert, mint az igazságtalanság. Igazságérzet nélkül a jog is csak szakmailag kvalifikált csűrés-csavarás volna. Márpedig a jogász akkor igazán jó, ha évek múltán sem csak az esetet látja, hanem megmarad benne az emberek iránti érdeklődés, és meg tudja különböztetni a jót a rossztól.