„A Harvardon megtanultam mások érveire figyelni”

Gyakornokként dolgozott a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, volt a Kisebbségi Jogok Nemzetközi Csoportjának európai igazgatója, egyben európai és közép-ázsiai programvezetője. Jelenleg a világ egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, a Harvardon doktorandusz. Azt mondja, nem titulusokat gyűjt és karriert épít. A szakma iránti érdeklődés motiválja, és az a lehetőség, hogy változtasson a perifériára szorult emberek életén.

Elsőként közgazdaságtant kezdett tanulni, később jogot is. Nem vették fel rögtön, vagy menet közben jött rá, hogy még ez is érdekelné?

A közgazdaságtan nem kötötte le az energiámat. Nagyon könnyen ment, rengeteg időm maradt, a folytonos bulizás viszont nem érdekelt. Mindkét szakot elvégeztem, de menet közben ráébredtem, hogy a jog sokkal jobban érdekel.

Egy olyan jogász számára, aki a gazdasághoz is ért, egyenes út vezet a meggazdagodáshoz. Ön mégis olyan szakterületet választott – a kisebbségi jogokat –, ahol a legkevésbé valószínű, hogy egyszer vagyonos ügyvéd lesz.

Ennek ellenére nem volt hiábavaló közgazdaságtant tanulnom, mert racionális, logikus gondolkodásra késztet. Ennek a szemléletnek köszönhetően a jogban is látom a rendszert, amelyhez következetesen ragaszkodni kell.

A gazdasági joggal nem is kacérkodott?

Dolgoztam egy pozsonyi ügyvédi irodában, de hamar rájöttem, hogy nem érdekelnek a gazdag ügyfelek problémái. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az emberi jogokkal szeretnék foglalkozni, és a Kalligram Alapítvány Jogelemző Központjában vállaltam önkéntes munkát. Ez volt a meghatározó impulzus, hogy ezen a területen képezzem magam tovább. Jelentkeztem a budapesti Közép-Európai Egyetem nemzetközi emberi jogok szakára, és ott végleg eldőlt, hogy ezen a pályán maradok.

Az emberi jogokkal leginkább a nemzetközi egyezmények és bíróságok foglalkoznak. Mintha az egyes országok törvényhozói nem tartanák őket fontosnak.

A legtöbb esetben jogorvoslatról van szó, a nemzetközi jogszabályok és egyezmények pedig lehetőséget adnak arra, hogy sok igazságtalanságot helyrehozzunk. A strasbourgi Emberi Jogi Bíróságon azért vállaltam állást, hogy lássam, hogyan működik ez a rendszer, mit kezd a bíróság a beadványokkal, milyen ügyeknek van egyáltalán esélyük. Ott értettem meg, hogy a nemzetközi szervezetek nem igazságot szolgáltatnak, hanem jogot. Megvan a saját belső logikájuk, amelyet nem árt ismernie annak, aki hozzájuk fordul, hogy a jogait érvényesíteni tudja, és ne érje csalódás. Ennek a tapasztalatnak nagy hasznát vettem, amikor már magam is ügyfeleket képviseltem Strasbourgban.

A jog és igazság ütközésére talán nincs is jobb példa, mint a szlovákiai magyar állampolgárok ügye. Mindenki tudja, hogy igazságtalanság érte őket, de ezt önként, a törvények ismeretében vállalták. Ilyenkor nem önáltatás azzal hitegetni magunkat, hogy majd a nemzetközi szervezetek igazságot tesznek?

Senki nem gondolja, hogy a magyar állampolgárságra reagáló szlovák ellentörvény jó és igazságos, de szűk az ösvény, ahol erre jogorvoslatot lehet találni. És amelyik szerv ezt a kompetenciái alapján nem teheti meg, az nem is fogja – hiába gondolja ugyanazt, amit mi. Ebben az ügyben Strasbourgban próbálkozni hiábavaló, mert az Európai Emberi Jogi Egyezmény alapján az állampolgárság nem védett emberi jog. Ha valakit az állampolgársága elvesztése miatt érne sérelem – megtagadnák tőle az egészségügyi ellátást, nem kapna nyugdíjat –, azzal érvelhetne, de olyan bíróság, amely az állampolgárságról emberi jogként tudna dönteni, nincs.

Ennek ellenére egyes magyarországi közéleti szereplők még ma is azt hangozatják, hogy majd bíróság elé viszik az érintettek ügyét, nem hagyják, hogy hátrány érje őket.

Ezek az emberek vagy nincsenek tisztában a jogi lehetőségekkel, vagy szándékosan áltatják az érintetteket. Sajnos, sokan azok közül sem ismerik az emberjogi egyezményeket, akiknek ez a területük, és ha nem sikerül megoldást találniuk, könnyű azt mondani, hogy Strasbourgban szövetkeztek ellenünk, mert... Itt jöhet egy tetszés szerinti összeesküvés-elmélet. Az emberjogi bíróság biztosan nem fog rá reagálni, tehát mindenki azt mond, amit akar. Ez súlyos önbecsapás, és feleslegesen veszi el az energiát, tereli el a figyelmet a valódi megoldások kereséséről.

A szlovák állampolgárságuktól megfosztott személyek legismertebb szószólója Lomnici Zoltán. Önnek volt is vele egy komoly vitája Tamás Ilona strasbourgi beadványa kapcsán.

Lomnici Zoltán a saját logikája szerint intézi a dolgokat. Az érintett személyek közül többen konzultáltak velem és a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalával is, de némelyüknek megvan az elképzelése arról, mit szeretne ebből az ügyből kihozni, és az nem mindig a probléma megoldása.

Van ennek a problémának egyáltalán megoldása?

Jogilag senki nem tudja rákényszeríteni Szlovákiát, hogy változtasson ezen a törvényen. Politikai téren kellene lépéseket tenni, mert ezt az egészet a politika vitte félre. Az állampolgársági törvény magyarországi narratívája a nemzet újraegyesítéséről szólt, holott mi itt nyolcvan éve épp ennek az ellenkezőjét magyarázzuk a szlovákoknak. Hogy az állampolgárság és a nemzetiség nem egy és ugyanaz, itt szeretnénk magyarként élni, és részünkről nem is volt jelentős igény a magyar állampolgárság iránt. Ez elég szűk kisebbség valódi vágya és erkölcsi elégtétele, viszont a szlovákok komoly veszélyként értelmezték. Vagy mert nem fogták fel a lényeget, vagy mert kihasználták ez a hangulatot. Ha ezekre a félelmekre mi még ráerősítünk, az biztosan nem vezet el a politikai megoldáshoz.

Volt még egy hamis felhang ebben az egészben: mintha jobb magyar volna az, aki felvette a magyar állampolgárságot; mintha ez volna a megmaradásunk záloga.

Ez Szlovákiában nem lehet az identitás és elkötelezettség fokmérője, mint ahogy az autonómiáért való lelkesedés sem az. Magával az autonómiával nincs gond, mert Szlovákiában valóban megoldatlan a kisebbségek önrendelkezése. Ez jogos igény, és az elképzelések kidolgozása a hazai magyar képviselet legfontosabb dolga kellene, hogy legyen. Ehelyett jelszavak szintjén maradt az egész, csak általánosságban beszélünk róla, hiszen a szlovákok úgysem fogják megengedni, de legalább harcolhatunk érte. Szerintem nem elvi víziókat kellene kidolgozni, hanem az egész autonómiakérdést összekötni a valódi problémákkal, és arról beszélni, hogy ezekre mennyiben lenne megoldás: az asszimilációtól a hivatali nyelvhasználaton át a kisebbségi kultúra és oktatás finanszírozásáig. Amikor mindezt tudni fogjuk, akkor majd adhatunk neki egy szép címkét, mert önmagában az elnevezés konkrét tartalom nélkül nem lesz üdvözítő.

Beszélt erről hazai magyar politikusokkal? Egyáltalán kíváncsiak a szakértői véleményekre?

Konkrét területekkel foglalkoztunk a Kerekasztalon belül, magam is írtam javaslatokat, mielőtt elkerültem otthonról, azóta nem nagyon látok előrelépést. A gond az, hogy a pártjaink mögött nem alakult ki szakértői hálózat, pedig akár autonómiáról, akár oktatási minimumról csak úgy van értelme beszélnünk, ha hazai állapotfelmérést végzünk, ismerjük a nemzetközi példákat, a módszertani és jogi lehetőségeket. Ilyen szakértői munkát a magyar pártoknál tudtommal nem végez senki – egyrészt nyilván anyagi okokból, másrészt pedig mert a választók sem kérik tőlük számon. Ezért tűnik úgy, hogy kilencven óta a szlovákiai magyar politikában nem történik semmi, csak a kormánypolitika által kreált aktuális problémákra reagálunk: vitázunk, petíciókat írunk, néha tüntetünk, néha elérünk némi részeredményt – ennyi.

Vagyis az a legnagyobb problémánk, hogy nem tudjuk megfogalmazni, mit is akarnánk, és hogyan?

Sokszor még magát a probléma gyökerét sem tudjuk azonosítani, csak tüneti kezeléssel foglalkozunk. Generációváltásra volna szükség a politikai képviseletünkben és a társadalmi intézményeink élén is. De a fiatalítást nem úgy értem, hogy jön egy húsz évvel fiatalabb politikus, aki ugyanolyan, mint az eddigiek, csak a tapasztalata kevesebb. Újfajta szemléletre van szükség, amelyet azok az emberek hozhatnának a szlovákiai magyar közéletbe, akik már külföldön tanultak, láttak, tapasztaltak mást is, tudják, hogy vannak lehetőségeink az előrelépésre, és ehhez az eszközök is adottak. 

Önt hívták a politikába? Csodálkoznék, ha nem hívták volna.

Nem politikusként képzelem el magam. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem csinálnám, de most tárgytalan a kérdés, hiszen Amerikában élek.

Egyáltalán, hogy került be egy olyan egyetemre, mint a Harvard?

Budapesten egy szlovákiai származású kolléganőm ajánlotta, aki szintén ott végzett. Éppen akkor készültem állást változtatni, gondoltam, megpróbálom. Már a felvételin sem arra voltak kíváncsiak, mit tudok a nemzetközi jogból, hanem hogy milyen élettapasztalatom van, mivel gazdagíthatom az egyetemet. Az emberjogi munkám volt az, aminek köszönhetően felvételt nyertem, egy évig tartott a mesterképzés, ez volt a feltétele annak, hogy jelentkezhessek a nagydoktorira. Évente tíz embert vesznek fel, Európából az évfolyamomban én vagyok az egyetlen.

Jogban a Harvard a világ teteje. Aki itt szerez diplomát, az mindenhol tárt ajtókra talál, de nyilván nem csak a régi dicsőségéből él az egyetem. Önnek mit adott szakmai tudásban, világlátásban?

Sokat változtam az alatt az öt év alatt, amióta ott tanulok. Komoly szakmai vitákban vehetek részt olyan emberekkel, akik úttörői az adott területnek. A kritikus jogelmélet professzorától Duncan Kennedytől például azt tanultam meg, hogy a jog mennyire lehet magának való, és mennyire nem vesz figyelembe külső, politikai, erkölcsi, emberi szempontokat. Vele sokat tudtam beszélni a saját területemről is, és ez más, mint ha csak olvastam volna a műveit. A másik meghatározó dolog a viták színvonala. Itthon személyes sértésnek vesszük, ha valaki nem ért egyet velünk, és nem arra reagálunk, amit mond, csak az a célunk, hogy legyőzzük. Ott más vitakultúrával találkoztam: mindenki figyelmesen hallgatja a másik fél érveit, mert tudja, hogy gazdagodhat általuk. Mindenki igyekszik elválasztani személyes érzéseit a jogi lehetőségektől, mert az a célja, hogy megegyezésre jussunk. Ha az abortuszról vitázunk, abban nem kell egyetértenünk, hogy jó vagy rossz, de abban igen, hogy a jog jelenleg mit mond róla. Innen aztán közösen lehet eljutni oda, hogy a jövőben hogyan módosítsuk a törvényeket.

Ott is az emberi jogokkal foglalkozik?

Igen, a nemzeti és faji kisebbségek, valamint a fogyatékossággal élők jogai a fő kutatási területem. Utóbbiak eleve nehezen szánják rá magukat arra, hogy bíróságon szerezzenek érvényt a jogaiknak, Amerikában nagyon drága a pereskedés, ezért a gazdagok kiváltsága. Nálunk nem annyira pénzkérdés, de az emberek eleve idegenkednek a peres ügyektől. Ezért feladatomnak tartom, hogy rábeszéljem a sértetteket: tegyenek feljelentést. Általában a szervezeteiket keresem fel, hogy forduljanak hozzám. Így képviseltem egy cseh hegedűművészt is, aki túladagolta magát gyógyszerekkel, ezért intézetbe szállították, ágyhoz kötötték és bántalmazták. Olyan sérüléseket szenvedett, hogy fel kellett hagynia a hegedüléssel, ezért a bíróság húszezer eurós fájdalomdíjat ítélt meg neki. Egyedül élő nem ön- és közveszélyes magyar ügyfelemet a családja juttatta pszichiátriai intézetbe. A bíróság kimondta, hogy a szellemi fogyatékosoknak is joguk van megtagadni az intézeti kezelést, és a férfi tízezer eurós kárpótlást kapott. Ezekben a döntésekben az a legfontosabb, hogy hatásukra az érintett országoknak változtatniuk kell az érvényes jogszabályokon.

Amerikából nézve, ahol alapállapot az optimizmus, és semmi sem lehetetlen, mennyire vagyunk mi borúlátók, köldöknézők?

Valójában nem különbözünk annyira a fejlett országok lakosságától, ami hiányzik, az az önbizalom és az akarat. Amerikában is rengeteg a szegény ember, de ha megkérdezik őket, valamennyien azt mondják, hogy jól élnek, mert az rögzült a tudatukban, hogy a világ leggazdagabb államának a polgárai. Nálunk sokan akkor is panaszkodnak, ha mindenük megvan, és saját magukat győzik meg arról, hogy nekik semmi nem sikerülhet. Pedig egy kameruni földműves szemszögéből Szlovákia és Németország között árnyalatnyi a különbség. 

Malina Hedviget most, kilenc év után bíróság elé állítják, annak ellenére, hogy 2011-ben egyezséget kötött az akkori szlovák kormánnyal, és visszavonta a strasbourgi beadványát. Figyelemmel kísérte az ügyet?

Igen, és már akkor is azt gondoltam, hogy hiba volt egyezséget kötnie. A nyilvánosságra hozott egyezségnek nem volt része, hogy lezárják az ellene indított eljárást, az meg pláne nem, hogy egy új kormány nem indíthatja el újra. A kormány, amely ebben az eljárásban a vádlott fél volt, ezzel a politikai nyilatkozattal nem ismert el semmit, tehát Hedvig sem nyert semmit. Én komoly esélyt láttam arra, hogy Strasbourgban sikeres lesz az ügye, mert a beadványát elfogadták.

Az emberjogi bíróság szlovákiai képviselője azzal érvelt, hogy Hedvig itthon nem járt végig minden instanciát, az alkotmánybíróság még nem döntött a beadványáról.

Ez csupán eljárási probléma, Strasbourgban megvárták volna a szlovák alkotmánybíróság döntését. Az új eljárás kapcsán, vagyis a vádemelés, a perbe fogás és a politikai indíttatású hatósági zaklatás miatt most újra az emberjogi bírósághoz fordulhatna, és szerintem meg is kellene tennie.

Ennyi év és ennyi veszteség után érthető, ha már csak nyugalmat akar.

Nem is beszélném rá mindenáron. De meggyőződésem, hogy valódi nyugalmat és talán némi csekély elégtételt is az hozna számára, ha a strasbourgi bíróság kimondaná, hogy ártatlanul hurcolták meg.

A felesége, akinek a vezetéknevét is felvette, vajdasági származású, szintén jogász. Gondolom, Budapesten ismerkedtek meg.

Igen, egy jogászoknak szervezett nyári egyetemen. Ennek már tíz éve, hat éve vagyunk házasok. A nagyobbik kislányunk, Abigél két és fél éves, a kisebbik, Tamara pedig kilenc hónapos. Erika, a feleségem környezetvédelmi jogra szakosodott, de Amerikában egy szerzői jogokkal foglalkozó ügyvédi irodában dolgozik.

Hol képzelik el a jövőt a harvardi doktorátus megszerzését követően?

Mindenképp szeretnénk visszajönni Közép-Európába. Szűk szakmai területen, mondjuk, egyetemi tanárként Amerikában nagyobb karriert lehetne csinálni, de az emberjogi munkát egyszerűbb lenne itt, Európában folytatni. Egyrészt a végzettségem és az összeköttetéseim miatt, másrészt, mert az Egyesült Államok hatalmas kolosszus, és a jog területén sokkal nehezebb változást elérni, mint nálunk.

Egy éve van még hátra a Harvardon. Tudja már, hogy a doktori címen kívül mit fog Amerikából meghatározó élményként hazahozni?

Azt, hogy ott is nagyon sok a probléma, és nem működik minden jobban, mint nálunk. Viszont ami működik, azt érdemes volna megtanulni tőlük, és ez leginkább az intézményeikre vonatkozik. Olyan ez, mint az angol pázsit: ahogy azt is csak nyírják és öntözik háromszáz éve, úgy az amerikai hivatalok működésének is csupán az évszázados társadalmi kontroll a titka.