A futó zenész

<p>Zenészként kereste a kenyerét, a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarában hegedült, volt az Ifjú Szivek koncertmestere és karmestere is. S emellett futott. Hihetetlen, de több mint 180 ezer kilométer van a lábában.</p>

Petőcz Károly, aki a Fussunk a Vasárnappal rovatunkban sok jó és hasznos tanáccsal látja el olvasóinkat, nem volt hivatásos sportoló, de amatőrként rengeteg versenyt nyert és nyer nagyapa korában is. És ma is keresett edző – volt miniszterelnök, parlamenti alelnök és több híresség kérezkedett be a csoportjába.

 

Még előtte a mai adag. Naponta átlagban tíz kilométert húz le a Vaskutacskánál, egyszer nyolcat, máskor tizenkettőt, aszerint, hogy érzi magát. Három-négy kilométert kocog, majd bemelegítő gyakorlatokat végez, aztán megint fut, tegnap este dombfutás volt a soron. Sokszor az edzőcsoport tagjaival együtt, rója a kilométereket, irányítja 40 védence felkészülését. Abban, hogy fiatal vagy idős, nem tesz különbséget, egyrészt aktuálisan rögzítik a tervet, mindenki tudja, mi a dolga, az aznapi edzéstervet mindenki előre megkapja e-mailben. Annak idején magának is készített tervet, manapság a bemelegítés után dönti el, mi fog következni, fölfelé megy-e a Zerge-hegyre, vagy alacsonyabb emelkedőket választ, résztávokat, amelyeket negyven éve ismer.

Rovata bevezetőjében azt írta, hogy 180 ezer km van a lábában 1957. április 7-e óta. Erre pontosan emlékszik. Akkor, 17 évesen Ligetfaluban indult egy versenyen, s ott találkozott Zbyněk Papánekkal, aki az első edzője lett. „Mai szemmel nézve nem nagyon értett hozzá, pedig jó futó volt, és kiváló pszichológus – jegyzi meg. – Mentem úgy versenyre, hogy én vagyok a legjobb, aztán utolsó lettem.”

 

Azt hittem, gyerekként kezdted a futást.

Tízéves koromban, de nem jártam rendszeresen edzésre. Egyet máig nem tudok megérteni: hogyan voltam képes tizenkét évesen megszervezni a Kálvária–Kramer atlétikai versenyt. A Kramert – a mai Kramáre –, ahol laktunk, mi képviseltük Gabi öcsémmel és a többi ottani sráccal. A szülők kezdetben nem jó szemmel nézték, hogy futok, és próbálták tiltani, végül apám, aki amatőr úszó és sífutó volt, úgy döntött, hogy ha 12 évesen legyőzöm őt l kilométeres futásban, többé nem fogja ellenezni. A feladatot könnyen teljesítettem, és zöld utat kaptam.

 

Emlékszel arra, hogy hányszor hiányzott a napi programodból 1957 óta a futás?

Sokszor. Olyan is volt, hogy három, négy, sőt hét évre is szüneteltettem, mert megsérült a lábam.

 

Mindig sérülés miatt maradt el?

A hegedű miatt is. Miután elvittek katonának, két évig ültem a tankban, s amikor hazajöttem, nem ment a hegedülés: nem bírtam tartani a hangszert, mert a tartását a legnehezebb megszokni.

 

Hogy jött ez a kettősség? Futás és hegedű? Hallottuk, hogy futni már gyerekként szerettél.

Hegedűre az apám jelentett be, és én jártam. S olyan hülye szorgalmas voltam mindenben, hogy akár napi három órát is gyakoroltam egyfolytában, amíg igazán nem ment.

 

Nem játszott közre az, hogy a futásból nem lehetett akkoriban megélni, kellett valami szakma is?

A futást soha nem úgy vettem, hogy megélek belőle, mindig élvezetből csináltam. Hetedik osztályban úgy döntött a tanító és a szüleim, hogy megpróbáljuk a konzervatóriumot, s fel is vettek. Amint elvégeztem, rögtön elvittek katonának. Hiába mentem el a katonai parancsnokságra, hogy színművészeti főiskolára készülök, azt mondták, hogy őket ez nem érdekli, ’61-ben megépült a berlini fal, egy évre rá kitört a kubai válság, nekik ennyi és ennyi katona kell. Először a prágai Duklába kerültem, de ott épp átszervezés volt, a szlovákokat harci alakulatokhoz helyezték át.

 

A zenei karrier itt megszakadt, de később folytatódott.

Itthon aztán el kellett gondolkodnom, hogy miből fogok élni. Egy évig futottam, és mellette gyakoroltam hegedűn, de rendes munkahelyet nem tudtam találni, abbahagytam hát a futást három évre, és csak zenéltem.’67-ben bekerültem a Rádió Szimfonikus Zenekarába, emellett karmester is lettem az Ifjú Szivekben. Egyszerre két fő állásom is lett, sőt három, mert mellette még tanítottam a zeneiskolában. Ezt sokáig nem lehetett húzni: reggel héttől tanítottam, kilenckor rohantam a rádióba, délután megint tanítottam, este mentem a Szivekbe, ahol előtte már ’60–’61-ben is vezényeltem. A szívem nem bírta, volt úgy, hogy a kereszteződésben úgy kalimpált, hogy nem bírtam továbbmenni. Akkor eldöntöttem, hogy ezt nem folytatom így, mert a harmincat se érem meg. Otthagytam a zeneiskolát, a Szívektől is elmentem, s újra kezdtem a futást. Először két évet kocogtam, s mindjárt három hét elteltével semmi gond nem volt a szívemmel.

 

Bár nem voltál profi futó -- akkor nem is nagyon voltak --, sok versenyen indultál, sőt nyertél is. De akkor még nem maratoni távon?

Tizenhéttől huszonnégy éves koromig sokszor álltam rajthoz, de maratonon csak később, 32 évesen; addig középtávon, 800 és 1500 méteren – annak ellenére, hogy elég lassú voltam. A Slávia STU klubjában az öcsém volt az egyik csoport vezetője. Egyszer odamentem, s láttam, hogyan edzenek a hosszútávfutók. Erre igen rácsodálkoztam. Hárman közülük mindjárt odajöttek hozzám azzal, hogy adjak tanácsot, s a hetvenes évek elején, amikor megépítették a tartánpályát az Inter-stadionban, megszólított Imro Ozorák, hogy jó lenne alapítani egy atlétikai egyesületet. Elvállalom-e? Azt válaszoltam, hogy igen, ha az öcsém is jöhet velem, mert nekem még két munkahelyem van. Így kezdődött, hat futóval, s tíz év múlva csapatversenyben megnyertük az első ligát. Edzőket szereztem, versenyzőket, ugrókat is, nemcsak futókat. Az egyik tanítványom, Jozef Lenčéš több mint negyven éve tartja 1500 méteren a szlovák felnőttcsúcsot, s Ásványi, Kuruc, Bečka és a többiek is nagyon jó eredményeket értek el. Én is újra futottam, egyre többet, már csak az edzés és a rádió maradt. Reggel hattól 20 kilométert futottam, aztán mentem a rádióba feljátszásokra, ebéd helyett megint edzettem, s négytől hétig-nyolcig ismét a stadionban voltam.

A család soha nem tiltakozott? A feleséged, Csilla, aki ugyancsak tagja volt az Ifjú Sziveknek, annak idején a Népművelési Intézet munkatársaként, később a pozsonyi Magyar Casino egyik vezetőjeként főként a kultúrának élt.

Csilla nem szerette a futást, mert soha nem voltam otthon, hétvégenként az Internél versenyigazgatóként működtem, amellett még a maratonra készültem. Több rajt után 1977-be megnyertem a nemzetközi Vág menti maratont két magyar versenyző előtt – egyikük a bostoni maratonon 2:17-et ért el.

 

Hogy fért meg az életedben a futás és a zene egymás mellett?

Nehezen. Már meséltem, hogy milyen volt a napi beosztásom.

 

Még szerencse, hogy hegedülni kézzel, futni meg lábbal kell.

Elmesélem azt, amikor Prágában 2:28 alatt futottam le a maratont. Mielőtt elutaztam, szóltam Ondrej Lenárdnak, a rádiózenekar karmesterének, hogy vasárnap játszom a koncerten, de szeretném, ha szombaton elengedne a próbáról, mert Prágában leszek. »Kizárt dolog – válaszolta. – Ha nem jössz próbára, kidoblak.« Így a verseny után a világcsúcstartó Standa Jungwirth kivitt a repülőtérre, s irány Pozsony. Ott jelentkeztem Lenárdnál, hogy itt vagyok. De amikor magyarázott, a fáradtságtól kiesett a hegedű a kezemből.

Manapság nem nagyon hagysz ki egyetlen környékbeli futóversenyt sem, de a többi edzőtől eltérően nem látni a kezedben stopperórát. Mégis pontosan tudod, mi történik.

Az első lépések után már látom, hogy valakinek gyors vagy lassú az adott iram, vagy eltalálta. Azt is ki tudom érezni az első kör után, hogy fog-e lassítani, vagy nekem kell rászólnom. Ez tapasztalat, mert amikor Lenčéšéket edzettem, sokat hívtak mindenféle szemináriumokra, csakhogy én ott nem ültem be a padba, hanem doktor Kavannal, aki a brünni kórházban tesztelte a maratoni futókat, az éjszakákat is átdumáltuk, s ő megtanított arra, mit jelent a biokémia.

 

Érdekes, hogy időskorodra a hegedűt akasztottad szögre, nem a futócipőt.

Csak annyit hegedülök, amennyit az unokámnak mutatok, most én vagyok a tanítója a zeneiskolában. Elegem volt a hegedülésből, mert a futást többször is kihagytam, hét évre is, s volt úgy, hogy naponta tizenkét órát hegedültem.

 

Mi olyan varázslatos a futásban?

Tíz napból kilencet gürcölsz, de a tizedik nap megéri az előző kilencnapi fáradságot. Nekivágsz húsz kilométernek, s érzed, hogy megy, dombra föl, dombról le, mindegy. Mert a tízből egy nap ilyen, és ha egybeesik a versennyel, megvan a győzelem.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?