Szaszák György 70!

Vasárnap

Évtizedek óta a kassai kultúra mindeneseként tartják számon, aki művészeti, színházról szóló, kassai műemlékekről és képzőművészekről, a kassai ipariról, híres és egyszerű kassaiakról írt publicisztikáival, újságokban, folyóiratokban, könyvekben megjelenet írásaiban mindig Kassát, mindig az ott élő embereket örökítette meg. 70. születésnapján életéről, beteljesült és beteljesülésre váró álmairól, a városról, a város szellemiségéről, a kassaiságról vallattuk.

Közel négy évtizedes ismeretségünk miatt furcsa lenne a magázódás, engedd meg, hogy a megszokott in medias res módon ott folytassuk, ahol néhány hónapja abbahagytuk. Honnan és hogyan kerültél Kassára, mikor „láttad” meg a várost, mit nézel benne azóta is?
Én egy alig négyszáz lakosú kis faluban, Alsóláncon születtem. Kassa nekem igen messzi volt, és idegen. Gyerekként féltem is tőle, mert amikor aratáskor ebédet vittünk a szüleinknek a mezőre, és ha közben valamilyen ok folytán szóba jött Kassa, az oda vágyódásunkról két falusi öreg, Józsi és Imre bácsi is azzal próbált lebeszélni, jobban mondva ijesztgetni minket, hogy oda csak akkor lehet bemenni, ha előbb a város szélén, a vámház előtt ülő kövér cigányasszony fenekét kinyaljuk. Ma már gyanítom, hogy ezt képletesen mondhatták, valójában arról lehetett szó, hogy annál a vámháznál ők milyen praktikával tudták elérni, hogy kevesebb vám befizetésével engedjék be őket Kassára. Az én első találkozásom Kassával egy rokonlátogatáshoz kötődik. Anyai dédnagyapám testvére Kassán lakott. Ötéves voltam akkor. Az igazi Kassát csak később, már gimnazista koromban ismertem meg, de ez egy igen emlékezetes esettel kezdődött.

Mi történt?
Rögtön az első héten, a tanítás után két diáktársammal megálltunk beszélgetni az iskolánk épülete előtt, amikor egy harminc körüli, erőtől duzzadó, borostás arcú egyén állt meg mellettünk, és provokatív gunyorral, tört magyarsággal az iskola bejárati lépcsőfokán betűzni kezdte az intézmény nevét: „Ma-gyar-ta-ní-tá...” – nem folytatta tovább. Megköszörülte a torkát – és egy nagyot köpött a táblára. Ha engem köp le, az sem ütött volna annyira szíven, mint ez. Ráadásul mefisztói kegyetlen vigyorral nézett vissza ránk. Várta, hogy mi lesz. Mi szinte kővé meredve álltunk mind a hárman. Ezt látva pokolian felröhögött, és még egyszer leköpte a táblát, majd, mint aki jól végezte a dolgát, zsebre dugott kézzel hetykén távozott.

Ez mikor történt?
Még 1969 szeptemberében. Élesre töltött csövekkel itt álltak a szovjet tankok az iskolánk körül is.

Iskolák, emberek formálják az embert, téged a kezdetekben kik formáltak, kik voltak a legerősebb hatással rád, mit tudtál megőrizni az akkor kapott dolgokból, és mit lehetett továbbadni?
Az első erős hatásokat a dédnagyapámnak köszönhetem. Kiskoromban ő tanított meg fűrészelni, gyalulni. Műbútorasztalos volt. A betléri kastély grófjai többször rendeltek nála bútort. A fia és az egyik lánya kiment Kanadába. Anyai nagyanyám ezzel a húgával sokáig levelezett, s ezeket a leveleket mind eltette. Hogy az írás később az én életemnek is meghatározó eleme lett, ehhez ezek a csodálatos levelek is kellettek, amiket kamaszkoromtól kezdve sokszor elolvastam. A másik meghatározó ember az a tanító néni, aki megtanított írni. Gombos Mártának hívják. Mi az írást még tollszárra erősített tollheggyel kezdtük. Most is az íróasztalomon őrzöm azt az öntöttfém, kősziklán ülve elgondolkodó vándort ábrázoló tintatartót, amit anyai nagyanyám stószi barátnőjétől, Mari nénitől kapott, és én is ebbe mártogathattam kis elsősként a tollhegyem. Ez a Mari néni Fábry Zoltán dajkája volt, és azt a tintatartót tőle, az írótól kapta. Kisdiák koromban nagy hatással volt még rám Batta György.

A kassai magyar gimnáziumban is voltak példamutató tanáregyéniségek?
Voltak. Az iskola igazgatója az a Rácz Olivér volt, aki Kassáról gyönyörű verseket és elgondolkodtató regényeket is írt. Nála felvételiztem. Demecs László lett a magyar szakos tanárunk és osztályfőnökünk, aki a Csehszlovákiai Magyar Ifjúsági Szövetség országos alelnöke is volt. Remek tanárként emlékszem rá, 1969-ben disszidált. Utána Kovács Titi néni, az orosz szakos tanárnő lett az osztályfőnök. Én ekkoriban diákként már az Új Szóba is kezdtem küldözgetni tudósításokat, és Vox Juventutis néven – Fábry Zoltán hatásaként – egy diákújságot is létrehoztam a gimnáziumban. Ezek vezethettek oda, hogy az érettségi előtt ez a Titi néni megkérdezte tőlem: „Ugye, te újságíró akarsz lenni?”. Ezekután kerültem Pozsonyba, az Új Szó szerkesztőségébe. Semmit nem ismertem, nem tudtam, mi hol van. Nem véletlen tehát, hogy az első riportomat a Duna utcai magyar gimnázium diákjairól írtam. Igazán akkor lélegeztem fel, amikor visszahelyeztek Kassára, a kerületi fiókszerkesztőségbe.

Otthon, a dolgozószobában

Mi késztetett arra, hogy Kassán a képzőművészekről is elkezdtél írni?
Két dolog. Az egyik, hogy Kassán meglepően sok tehetséges magyar képzőművész élt, ráadásul olyanok, akik közül többen már ekkor olyan életművel rendelkeztek, ami európai viszonylatban is kiemelkedőnek számított, de velük a sajtó mégis csak elvétve foglalkozott. De ami számomra még fontosabb volt: ezekkel az alkotókkal az élet és a mindennapjaink valós kérdéseiről lehetett őszintén beszélgetni. Mindehhez persze az is kellett, hogy az Új Szó kulturális rovatának vezetésével Szilvássy Józsefet bízták meg, aki közölte ezeket az interjúkat. A Feld Lajossal, Jakoby Gyulával, Löffler Bélával, Eckerdt Sándorral, Hegyesy Gyulával, Szigeti Miklóssal, Csákó Károllyal, Bartusz Györggyel, Roskoványi Istvánnal, Duncsák Attilával és Szabó Ottóval készített mélyinterjúim Kassai műtermek, valamint Košickí výtvarníci címen 2000-ben az AB-ART Könyvkiadó gondozásában magyar és szlovák nyelven is megjelentek.

A közelmúltban a pozsonyi Madách Egyesület jelentette meg az ötödik könyvedet Kassáról. Ebbe az Akiket Kassa megérintett című nagy formátumú, több mint háromszáz oldalas kötetbe pontosan száz válogatott írásodat soroltad be. Nyilván nem véletlenül ennyit.
Az ok pusztán annyi, hogy 50 éve magyar publicistaként élek Kassán, ezért 100 olyan nem mindennapi témát, őszinte emberi kitárulkozásokat kínálok elolvasásra, amiket a beszélgetőpartnereimből is Kassa váltott ki. Érdekes kassai polgárokról, írókról, költőkről, színházi direktorokról, filmrendezőkről, színművészekről, képzőművészekről, zenei életünk kiválóságairól, emberi sorsokról, magyar–szlovák viszonyról és tanulságokról van benne szó. És örülök, hogy ennek a könyvnek nagy sikere van.

70 éves lettél, ha most megkérdeznék, mit csinálnál másképpen az életedben, mit válaszolnál? Ha találkoznál 18 éves önmagaddal, mint Karinthy, mit mondanál neki?
Nézd, minden ember annyit ér, ahány ember lelkében él. Ezt már annakidején a Kassán is többször megfordult Móricz Zsigmond is így gondolta – és én is ezt vallom. Ha újra kezdhetném az életemet, biztos, hogy arra törekednék, hogy még nagyobb megértéssel és szeretettel viszonyuljak az embertársaimhoz.

***

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 28-ai számában jelent meg

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?