Nem voltam a háborúban, de…

Hucman József besztercebányai programozó és rendszergazda, hobbija a szakácsművészet. Csatlakozott az Aregala – szakácsok határok nélkül polgári társuláshoz, hogy egy keleti tábori konyhán főzzön az ukrán háborús menekülteknek. Mert mint mondja, a bajbajutottakon segíteni kell.

Hogy néz ki a gyakorlatban egy ilyen tábori konyha?

Egy szombati napon kezdtem a munkát, reggel háromnegyed nyolcra érkeztem. Egy nagy sátorban négy katlanban főztük állandóan a bablevest, valamint a virslit. Egy órája karikáztam a levesbe való fagyos kolbászt, amikor kifakadt az első vízhólyagom. 46 órát gyakorlatilag alvás nélkül, abból pedig 36 órát lábon töltöttem.

Hogyan kommunikáltak az ételosztásnál?

Én Husák gyermekei közé tartozom, elegendőnek bizonyult az orosztudásom, és hamar elsajátítottam néhány ukrán szót is: „chotyry sosysky” (négy virsli), „chvátit?”, „dostatno?” (lehet?, elég?). Főleg anyák érkeztek gyerekekkel, itt-ott néhány férfi vagy idősebb emberek. Nagyon óvatosan közelítettek, hiszen előfordul, hogy a segélyszállítmány megérkezik ugyan Ukrajnába, de nem ingyenes, az ügyeskedők pénzért árulják a rászorulóknak az élelmiszert. Így eleinte csak a gyerekek számára kértek tőlünk egy-egy darab virslit. Amikor aztán látták, hogy tényleg nem kell fizetniük, és még az útra is csomagolunk, megbátorodtak, vittek a felnőttek is. Gyorsan megtanultam, hogy állandóan ismételgetni kell: „Vse dlja tebya besplatno” (minden ingyen van nektek).

A menekültek néha több napi gyaloglás után érkeznek a határra. Milyen állapotban vannak?

A felnőtteket nem tudjuk megvigasztalni, de a gyerekeket könnyű felvidítani. Az apróságok arcára sikerült mosolyt csalni egy-egy zsebből elővarázsolt édességgel. Apa, nagyapa ritkán van velük, de talán még pubertáskorú fiút sem láttam. Azt mondják, minél több mosolyt osztasz szét, annál több jut neked. Életem végéig mosolyognom kellene ez után a hétvége után, de valójában a könnyeket sem úsztam meg… Amikor végre kijutottam a sátor alól a napsütésbe, megnéztem, hogyan működik a logisztika. Sok menekült azonnal felszállt valamelyik autóbuszra, mivel azokban jó meleg volt. Ezáltal hozzánk a sátor alá nem is jutottak el, hiszen minél gyorsabban tovább akartak utazni. Mellettünk a szomszéd sátorban az önkéntesek csomagolt élelmiszert osztogattak az útra, bagettet, kekszeket, édességet, félliteres kiszerelésben üdítőt, ásványvizet.
 

Említette, hogy torokszorító pillanatokat élt át…

Több ilyen volt. Észrevettem például egy zokogó 45–50 éves korú nőt. Arccal a határ felé fordulva állt, ahonnan egy 18–20 éves forma fiatalember érkezett hozzá. Feltehetőleg a fia. Amint megölelték egymást, megrogytak a térdei az asszonynak. Egy ilyen fotóért Pulitzer-díjat adnak, én azonban elfordítottam a tekintetem, meghagyva nekik a pillanat intimitását. Azóta sem értem, hogyan sikerült ennek a szerencsés fickónak átjutnia, amikor csak olyan, gyermekeiket egyedül nevelő családapákat engednek át, ahol legalább három kiskorú gyerek van a családban. Egy fiatal családapa a kocsijából egy alig 25 éves anyukát három aprósággal tett ki, az egyik még karonülő volt. Megölelte őket, majd egyedül visszaült az autóba, és elhajtott. Abban a pillanatban a nő tudatosította, hogy valószínűleg soha többé nem látja a férjét, és ájultan esett össze. Idegenek segítették fel a buszba, vitték fel a gyerekeit. Ilyenkor megremeg az ember ajka… Visszaindultam a sátrunkba, ahol egy alig egyéves unokával játszó nagymamára lettem figyelmes. Most tanulhatott meg járni a csöppség, mert a léptei még nem igazán voltak biztosak, de nem is esett már el minduntalan. Megállt előttem, kinyújtotta mindkét karját. Ez a gesztus talán mindenhol a világon ugyanazt jelenti. Ránéztem engedélyt kérve a nagymamára, majd felvettem a kicsit. Karjait a nyakam köré fonta, fejét a vállamra hajtotta, olyan hangot hallatva, mint amikor egy cica dorombol. A nagymama elsírta magát, azt mondta, hasonlítok a gyerek papájára, ugyanilyen szakállt visel ő is. Percekig szorított a kicsi. Eddig bírtam, gyorsan elbúcsúztam, nem akartam előttük sírni. Hangosan bőgtem tíz percig, mint egy gyerek, akitől elvették a fagyiját. És képtelen voltam a többieknek leírni, mit érzek. Hangosan, kimondott szavakkal akkor még nem. Most sem igazán... És mindezt csak azért mesélem, hogy hátha sikerül ezáltal egy újabb önkéntest megnyernem a jó ügynek. Nem voltam a háborúban. De, amit a határon átéltem, az megrágott, kiköpött, összetört, örökre megváltoztatott. Az érzést nem kívánom senkinek.

Az interneten terjednek olyan hírek, hogy a segélyszállítmányok nem jutnak el oda, ahová eredetileg szánták őket, és ön is említette, hogy pénzért árulják.

Minden hazugságban van egy kis igazság – így ebben is. Igen, előfordul, de ezek az esetek inkább kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Az általunk nyújtott humanitárius segély Nagymihályba, Szobráncra kerül – itt azonnal a rászorulóknak osztjuk szét a szállítmányt. Ott-tartózkodásom alatt háromezer emberből vagy tíz akadt, aki visszaélt a helyzettel. Most akkor emiatt a néhány ingyenélő miatt ne segítsünk? Aki nem szeretne segíteni, persze, kifogásokat gyárt, és azt kérdezi, nekünk ki segít majd. Nem szabad ezt kérdeznünk, mert akkor nem is érdemlünk segítséget.