Lehallgatni arany?

Tényfeltáró újságíróként két fő területre fókuszálsz, a szervezett alvilágra és a titkosszolgálatok játszmáira. Kockázatos munka?

Inkább úgy mondanám, hogy izgalmas, de nem különösebben veszélyes. Szlovákiában szerintem kockázatosabb oknyomozó újságírónak lenni, mint Magyarországon.

Adrenalintöbblettel sem jár?

Abból a szempontból igen, hogy necces témákkal foglalkozunk. De nincs olyan érzésem, hogy bármi baj érhetne.

Könyvet írtál a hírszerzés és a titkosszolgálatok világáról. Volt olyan történet, ami nagyot szólt volna, de végül nem került bele a könyvbe, mert túl érzékeny a téma?

Olyan volt, ami államtitoknak minősül, és inkább nem írtam meg, nehogy baj legyen belőle.

A kémregény-irodalom két legismertebb szerzője Graham Greene és John Le Carré. Mindketten dolgoztak a brit hírszerzésnek is. Mit gondolsz a könyveikről?

Kedvelem a kémregényeket, de nem vagyok könyvmoly. Inkább az olyan sztorikat szeretem, amelyek megtörténtek. A valóság sokszor izgalmasabb, mint a fikció.
 

A kémeket mindenki úgy képzeli el, mint a James Bond-filmekben: kettős élet, titkok, kódfejtés, estélyek, diplomaták. A valóság hogyan fest?

Olyan országokban, ahol jól működő titkosszolgálat van, tehát ahol a titkosszolgálat nem politikai megrendeléseket teljesít, hanem teszi a dolgát, ott ez egy intellektuális kihívással bíró, fokozott kreativitást igénylő szakma. De tény, hogy nem nagyon hasonlít a James Bond-filmekre.

Se álkulcsos betörés, se autós üldözés?

Nem jellemző. Ez alapvetően szellemi munka. Leginkább társasjátékhoz hasonlítanám. Vagy sakkjátszmához. Néha persze előfordulnak rázós ügyek is, mint a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat két tagjának elrablása Csecsenföldön, 1997-ben. Akkor a magyar titkosszolgálat hónapokig dolgozott az ügyön, s a kiszabadítási akció tényleg olyan volt, mint a kémfilmekben.

Definiáljuk az alapfogalmakat: ki az elhárító, ki a hírszerző és ki a kém?

Az elhárítók belföldön dolgoznak, és az országukra veszélyes elemeket próbálják kiszűrni. A hírszerzők külföldön aktívak, az ő feladatuk az, hogy az adott helyen olyan embereket szervezzenek be, akik pozíciójuknál fogva alkalmasak arra, hogy államtitkokhoz, stratégiai ágazatok dokumentumaihoz vagy bizalmas információkhoz hozzáférjenek.

Azt írod, a legtöbb titkosszolgálat a mai napig diplomáciai fedésben alkalmazza hírszerzőit. Ez mit jelent?

Azt, hogy a nagykövetségeken dolgozók egy része hírszerző.

Egy kulturális attasé is?

Akár ő is.

Ki az ideális személy a titkosszolgálati munkára? Milyen készségekre van szükség ehhez a szakmához?

Attól függ, hogy az illető milyen területen dolgozik. Az elemző például nem megy terepre, csak az irodában ül, és az információkat értékeli. Az ő feladata az, hogy kis mozaikdarabokból össze tudjon rakni egy nagyobb képet, jelentéktelennek tűnő információkban meglássa a mintázatot, és ezek alapján képes legyen előre jelezni dolgokat. Az operatív tisztnek, aki környezettanulmányt készít, hitelesen kell szerepet játszania. A műveleti tiszt a terepen dolgozik, az ő esetében az a fontos, hogy megnyerő modorú legyen, jó kommunikációs készséggel.

A kémeknek általában rendezett családi életük és leinformálható munkahelyük is van. Az a jó kém, akiről senki sem sejti, hogy az. A legközelebbi családtagjaiknak elárulhatják, hogy mi a valódi foglalkozásuk?

Vannak, akikről a családjuk tudja, hogy hol dolgoznak, de a tágabb környezetük már nem. S vannak olyan hírszerzők, akikről a saját gyerekeik sem sejtik, hogy kicsodák-micsodák, mert mélyfedésben dolgoznak. A hírszerzők mindig kettős életet élnek, a kirakatéletük általában szokványos, de a háttérben van egy rejtett életük, amikor rejtjelezve kommunikálnak a központtal vagy ügynököket próbálnak beszervezni.

Könyvedben leírod egy német házaspár, Heidrun Anschlag és Andreas Anschlag történetét, akik egy kis német faluban laktak, a szomszédaik csöndes, jóravaló embereknek ismerték őket, s csak amikor 2011-ben lecsapott rájuk a német elhárítás, akkor derült ki, hogy mélyfedésben dolgozó orosz kémekről volt szó.

Akik olyan tökéletesen játszották a szerepüket, hogy a saját, kamaszkorú lányuk sem tudta, hogy a szülei kémek, de még azt sem, hogy oroszok, akiket sok-sok évvel korábban Oroszországban képeztek ki erre a feladatra. Az ilyen illegális hírszerzők a külföldre kerülésük után elvegyülnek a célország társadalmában, évekig inaktívak, ún. alvó ügynökök, és valódi kilétüket teljes homály fedi. Az említett házaspár a bírósági tárgyaláson már Olga Rost és Szása Rost néven szerepelt, bár valószínű, hogy ez sem az eredeti nevük volt.

Magyarországnak is vannak „alvó ügynökei” külföldön?

Az illegális hírszerző programot hivatalosan 2000-ben számolták fel Magyarországon. Hogy azóta megújult-e, azt nem tudjuk.

Könyved írásakor egykori hálózati személyekkel is beszélgettél, korábbi hírszerzőkkel és kémelhárítókkal. Milyen emberek?

Normálisak. Kissé talán cinikusak, mert sok mindent láttak. És gyanakvóbbak, mint az átlagemberek.

Csehországban és Szlovákiában hozzáférhetők az ügynöklisták, Magyarországon azonban nem nyilvánosak. Miért nem?

A rendszerváltáskor csak az ún. belső elhárítás, a III/III-as osztály szűnt meg. A kémelhárítás és a hírszerzés megmaradt…

…vagyis a kommunista Magyarország titkosszolgálata átmentette a hatalmát?

Kérdés, hogy mit értünk hatalom alatt. Úgy mondanám, hogy az intézményt mentették át, azzal érvelve, hogy szükség van a szakértelmükre. Volt egy kaotikus időszak a rendszerváltás környékén, amikor iratokat daráltak be, nyilvántartásokból tüntettek el ügynököket, dossziékból vettek ki lapokat.

Amikor az ötvenes évek végén a Real Madrid Budapestre érkezett, akkor nemcsak a Vasas készült a meccsre, hanem a titkosrendőrség is: a reptéri kísérőktől a tolmácson át a szállodai személyzetig mindenki az állambiztonság embere volt, de az ügynökök ott voltak a futballtribünökön és az öltözőkben is. A társadalom minden szegmensében így működött ez?

Akkoriban totális kontroll volt, az állambiztonság tényleg mindenhol ott volt. A rendszerváltással ez megváltozott, a kémelhárításnak maradtak ugyan emberei a szállodai vonalon és a reptereken is, de ilyen totális hálózatok ma már nincsenek.

Edward Snowden amerikai hírszerző 2013-ban hozta nyilvánosságra, hogy az USA kormánya titokban a teljes digitális kontroll elérésén dolgozik. Snowden azóta Moszkva vendégszeretetét élvezi. Hős vagy áruló?

Nem tartom hősnek. Pont amiatt, mert Moszkvában landolt, és orosz érdekeket szolgál ki. Lett volna más módja is annak, hogy ezeket a fontos információkat a világ tudtára adja.

2014-ben felrobbant egy fegyverraktár Csehországban, az incidensnek halálos áldozatai is voltak. Amikor idén tavasszal kiderült, hogy az orosz katonai hírszerzés állt a robbantás mögött, Prága azt kérte az uniós tagállamoktól, hogy válaszként utasítsanak ki diplomáciai fedésben dolgozó orosz hírszerzőket. Egyedül Budapest nem teljesítette a kérést. Miért?

Mert nem akarunk ujjat húzni Putyinnal, nem akarunk konfrontálódni Oroszországgal. Ez a helyzet sajnos pont az, aminek látszik.
 

Az általad leírt hidegháborús sztorikban a KGB, a CIA, de még a francia és a japán hírszerzés is feltűnik Magyarországon. Ma is ennyire aktívak a külföldi titkosszolgálatok Közép-Európában?

Egyre aktívabbak. Ami a hidegháború idején Bécs volt, az ma Budapest. Afféle bázis, ahonnan az egyes hírszerző szolgálatok az ügyeiket intézik. Magyarország ugyanis az Európai Unió tagja, de nyitott Kína és Oroszország felé is. Ez Szlovákiára is érvényes. Martin Möller például, aki 2018-as lebukásáig az osztrák hadsereg ezredeseként osztott meg NATO-titkokat az orosz katonai hírszerzéssel, többször is Szlovákiában találkozott orosz megbízóival, Pozsonyban vagy a Magas-Tátrában.

Szlovákiában a Mečiar-korszak egyik legnépszerűbb ellenzéki újságírójáról, Peter Tóthról utóbb kiderült, hogy a titkosszolgálatnak dolgozik. Van személyi átfedés a két szakma között?

Az biztos, hogy a titkosszolgálat megpróbál beszivárogni a média területére, az egyik feladata ugyanis az, hogy befolyásolja a közvéleményt.

Hogyan kell elképzelnünk ezt a beszivárgást?

Megnyernek maguknak egy újságírót, aki a megfelelő helyzetben az általuk kért híreket vagy álhíreket teszi közzé, cserébe pedig információkkal látják el, amelyekkel az újságíró versenyelőnyre tehet szert a szakmájában, nevet szerezhet magának, építheti a karrierjét. Megkeresések biztosan vannak, de hogy ilyenkor sikerrel jár-e a titkosszolgálat, azt soha nem fogjuk megtudni.

Az viszont biztosan kijelenthető, hogy a titkosszolgálat jelen van a médiában?

A magyar médiakörnyezet alaposan megváltozott az utóbbi években. Amit az állam el akar érni, azt a közmédián keresztül eléri. A média akkor lenne kiemelten fontos szegmens a titkosszolgálat számára, ha ez a terület független piaci szereplőkből állna.

Néhány évvel ezelőtti sztori, hogy a magyar titkosszolgálat megpróbált behálózni egy újságírót, a magánéletére vonatkozó bizalmas információkat tártak elé, és titkos együttműködésre akarták rávenni. Nemrég a Partizán műsorában elárultad, hogy te voltál az, akit akkor be akartak szervezni. Milyen érzés volt?

Nem kellemes.

Tényfeltáró újságíróként számítottál arra, hogy figyelnek?

Igen, mert ez a szakma ezzel jár. De ettől még nem esik jól, nyilván.

Hogyan történt a beszervezési kísérlet?

Leszólítottak az utcán, aztán előadtak egy történetet. Az volt a lényege, hogy veszély fenyeget, és az együttműködésemet kérték, hogy kiderítsük, ki akarhat nekem ártani. Fedősztori volt, nyilván, és így akartak beszervezni. Nemet mondtam.

Gyanakvóbb lettél azóta? Figyeled, hogy nem követnek-e az utcán, leinformálod az embereket, mielőtt szóba állsz velük?

Éppen ellenkezőleg. Azóta kevésbé érdekel ez a része. Ha tudom, hogy egy információforrást fontos megvédenem, akkor azt igyekszem megvédeni. Máskülönben úgy vagyok ezzel, hogy újságíróként becsülettel végzem a dolgom, amit teszek, az nem törvénytelen, semmi rosszban nem sántikálok. Persze, ha idegen emberrel beszélgetek, akkor nem pletykálok el érzékeny dolgokat.

Az oknyomozó újságírók titkosított csatornákon kommunikálnak?

Igen, bár a Pegasus-botrány éppen azt bizonyította be, hogy a kódolt platformok sem annyira biztonságosak. Egy ilyen mindenható kémszoftver szinte lehetetlenné teszi az információk biztonságos tárolását. Úgyhogy visszatérnek a hidegháború idején alkalmazott kémmódszerek, felértékelődnek a személyes találkozók.

Jönnek a postagalambok és a láthatatlan tintával írt szövegek?

A mindennapjainkban nyilván nem így dolgozunk, de a fontos sztoriknál meg kell védenünk a forrásainkat. Alapszabály, hogy nem szabad digitális nyomot hagyni.

Könyvedben is leírod, hogy indokolt esetben a hatóságok végezhetnek titkos információgyűjtést, a Pegasus-ügyet azonban botránynak nevezed. Miért?

Mert olyan embereket is megfigyeltek, akiknek bizonyíthatóan nem volt közük sem a szervezett bűnözéshez, sem a terrorizmushoz. Márpedig ezt a szoftvert csak erre lett volna szabad felhasználni. Ez a gyártó feltétele. Magyarországon azonban veszélyes bűnözők és körözött terroristák helyett közéleti szereplők, vállalkozók, ellenzéki politikusok és a kormány korrupciós ügyeit feltáró újságírók kerültek célkeresztbe. Olyan személyek, akik egy normálisan működő jogállamban semmiféle nemzetbiztonsági kockázatot nem jelentenének.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/46. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene