Itt ülök egy újabb kicsi, de annál otthonosabb pozsonyi kávézóban – a frissen pörkölt kávébabok, a laptopok és álmok rendszermodelljében, egy olyan térben, amely otthonommá nőtte ki magát az elmúlt hónapokban.
Valahányszor, ha szükségem van egy kis adag emlékezetre az instabilitás, a kreativitás és a stressz hármasa között, valamiért mindig egy kávézóban kötök ki. A fülembe most egy teljesen véletlenül felkevert podcastban kotyognak bölcsességeket arról, hogy miként fetisizáljuk az életet, hogy találjunk egy szenvedélyes partnert, és a partner mellé egy olyan munkát, amely aztán csordultig tölti a poharunkat, hogy boldogok lehessünk. Leütöm a billentyűt.
Igazából csak ismerkedni akartam – valahogy, valamiért rám tört az ismerkedhetnék. Valami egyszerűt akartam, amit lehet csinálni otthon akkor, amikor már túl fáradtak vagyunk mélyreható beszélgetéseket folytatni. Valahogy így történt. Jó, akkor legyen ő, és akkor már legyen ő is, és ha már ez a kettő itt van, akkor jelöljük be őt melléjük. Persze himi-humi módon semmit nem lehet csinálni, az élet nem így működik. Én nem így működöm. Egy idő után valóban vágyok arra, hogy elmélyítsem a kapcsolatokat, és az internetes bulibarátok helyett olyan életre szóló kapcsolatokat alakítsak ki, melyekkel aztán egyszerre vészelhetek át csúcsokat és mélypontokat. Ennek oka meglehet lábadozó szingli-magányos (a társdalom állítja, nem én) létemben keresendő, abban, hogy introvertált figuraként valamiért mindig vágyom arra, hogy érezzem, valóban látnak és elismernek azért, aki vagyok. Hogy erre egy nyelvtanulás per randi app mennyire alkalmas, az már megint egy másik kérdés. Én mindenesetre megpróbáltam megmutatni önmagam.
Könnyen jött
Az én trükköm az azonnali szorongás. Olyannyira, hogy néha a szorongás miatt is szorongok. Aztán amikor túl vagyok a szorongásomon, bűntudatom lesz, hogy mégis mi a fenéért jár táncot a gyomrom? Elvégre ismerkedni jó dolog. Mondják. A másik is csak ember. Állítják. Rendben, nem látod az arcát, de talán nem is kell. Itt a hangja – azzal kellőképp ismerkedhetsz. Valahogy így működik ez az alkalmazás is. Választasz valakit, bejelölöd, ha szerencséd van, visszajelöl és beszélgettek. És Sam hangja valóban kedves. Ő az első, akivel csevegni kezdek az alkalmazáson bóklászva, ugyanakkor egy idő után ő az egyetlen. Egy kedves dél-koreai srác, aki épp a doktoriját végzi (ki nem találnák) Bécsben. Nem Samantha, nem Sammy, csak Sam. A profilján is ezt a nevet tünteti fel először. Rajta kívül találhatnék sok más Samet is. Az alkalmazásnak közel huszonhétezer regisztrált tagja van, a fele társkereső adatlappal. Samén szintén ott fityeg a zöld jelzés (a társkereső jelzése – a szerk. megj.). Engedve a kísértésnek, maradok.
Sam néha töri az angolt, de ha lassan formálja a szavakat, teljesen érthető mindaz, amit mond. Az én nyelvem persze minduntalan beleakad a koreai nyelvbe. Sam ellenben előzékeny és megértő, kedvesen kisegít valahányszor, ha valami újat, mást szeretnék mondani, de nem találom a megfelelő kifejezést hozzá. Egy idő után egyre többször töltünk hosszú perceket azzal, hogy ő a családjáról, az otthonáról, az újabb furcsa reggelijéről (a német túrót nem kell bemutatni senkinek), én meg a napomról mesélek neki. Banális, egyperces, talán elkerülhető dolgokról beszélgetünk, melyek aztán talán változást hoznak az ember életébe, talán nem. És eközben minduntalan vidáman mosolygok azon, amikor szeretetteljes „ah” utótagot ad keresztnevemhez. Néha már-már túl könnyen is megy az egész. Olyannyira, hogy egy késő novemberi beszélgetés végén úgy érzem, hogy ha vannak események az életben, melyek mindenképp említést érdemelnek, akkor Sam egy ilyen esemény.
Hogy mi történt?
Sam decemberben felajánlja, hogy találkozzunk. A program szinte adott – ünnepi városnézés Bécsben, mielőtt hazautazik. Igent mondok, hogy aztán három napig remegjen a gyomrom. Nyilván nem direkt csinálom. Taktika, mint mondtam. Hogy legyőzzem az örökös, vigyorgási kényszert. Mert állítom, egy randi alkalmával kicsit minden nő megőrül. Ilyenkor halljuk a madarak énekét, és lelket melengető érzéseket ébreszt bennünk minden és mindenki. A találkozót megelőző este gondosan kiválogatom, mit viselek majd, mindeközben csak kétszer omlok össze, hogy egyetlen normális göncöm sincs. A családom persze sztoikus nyugalommal tűri, ahogy a tükör előtt illegetem magam (édesapa szavajárása, és esküszöm, szeret engem).
Aztán szombat lesz, és Sam élőben is csodálatos. A hanghoz már arc is társul. Az Albertina falai között bolyongunk, próbálunk kellően szofisztikáltak lenni, persze hamar kiderül, hogy egyikünk sem az. De feltűnik, hogy séta közben nem nézegetem a telefonomat, és a gondolataim is csendesek. Egyszóval: vele sétálni jó! Remek. Csodás. Korai vacsoránk felett, melyet közösen foglalunk, csendben vallom be neki, hogy mehettünk volna más étterembe is, de ő csak mosolyog és legyint, a koreai étel a kedvence – mondja. És én még este azon aggódtam, vajon ajánlhatok-e koreait egy koreainak, vagy az szimplán rasszizmus lenne a részemről?
És könnyen ment
Aztán december után itt az újabb év, csupa változás, a tervek és a fogadalmak ideje. Rövid jegyzet magamnak, hogy ne várjak semmire, csak éljem meg a pillanatokat, ugorjak ki a blokkolóórából. És akkor Sam eltűnik, én pedig pár nap múlva rájövök, hogy ghostolva lettem (az angol ghost, szellem szóból származik, azt jelenti, hogy valaki, akivel addig folyamatos kapcsolatban voltunk, minden nyom nélkül eltűnik – a szerk. megj.). A feleszmélés után a váltás nem megy könnyen. Meg kell, hogy mondjam, egészen más érzés pofára esni egy olyan rózsaszín ködben, melyben az ember lánya kedvtelve lebeg. Persze, így valóban egyszerűbb, mint azt mondani: bocsika, tévedtem! Az embereknek egyszerűbbnek tűnik elmenni, mint szembenézni saját kellemetlenségükkel. És mégis, nem a bátorságot kellene választanunk a kényelem helyett?
Sam, itt vagy?
Hey, Sam?!
Semmi.
Van még hal a tengerben
Ez az egy alapigazság megmarad. Meg, hogy a szingliség amúgy is egy gazdasági érték – olvasom két üresjárat között. És valóban, innen is nézhetem a dolgokat. Elfogadhatom, hogy ilyen formában hozzájárulok a világ gazdasági piacának a növeléséhez. Van még hal a tengerben. Van bizony… Vegetáriánus lévén azonban nemigen fűlik a fogam a csemegézéshez. Tudom, senki nem lehet olyan, mint Sam. De hogy valaki megpróbáljon rám sózni egy életbiztosítást rögvest az első virtuális találkozón, az még talán nekem is sok. És akkor az olyan meglepetésképek gazdáiról nem is szólnék, akik intellektusuk helyett egyéb más testrészükkel próbálnak lenyűgözni. Khm. A koreainyelv-tudásom mindenesetre rendben fejlődik. Ha erre is kíváncsiak lennének az Olvasók.
***
A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 14-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.