Hát már pihenni sem tudunk?

A legtöbb ember számára épp a nyár a szabadság és a pihenés időszaka, csak sajnos sokan annyi elvárást és igényt fűznek ahhoz a néhány szabadnapjukhoz, hogy több a vele járó szervezés és stressz, mint az igazi kikapcsolódás. Tomas Sjödin svéd evangélikus lelkész a Semmittevés ereje címmel írt lenyűgöző könyvet (sajnos, magyarul még nem jelent meg, nálunk cseh fordításban kapható Síla nicnedělání címmel) arról, milyen fontos lenne visszatérni elődeink életritmusához, amikor ideje volt a munkának és ideje a pihenésnek. Úgy, hogy a pihenésre is felkészültek. Erről szólt például a péntek estétől szombat estig tartó zsidó sabat, amikor a terített asztalnál találkozott a család, és mindennek megadták a módját. A legjobb ételeket készítették el, ünneplőbe öltöztek és főleg sokat beszélgettek. A vallási előírások és rituálék mind azt szolgálták, hogy amikor beköszönt az ünnep, semmi másra ne legyen az embernek gondja, érzékelje és élvezze a családjával töltött időt.

A terített asztal csodája

A vendégség, a terített asztal tájainkon mindig is az ünnep jelképe volt, de sajnos, mára háttérbe szorult. Futva, gyorsan eszünk, ritkán étkezik együtt, ráérősen a család, és még ritkábban hívunk vendégeket. Pedig mi is csodáljuk a franciákat, akiknél két-három óra hosszig is eltart egy ebéd, az olaszokat, akiknél a vacsora éjfélig is elhúzódik, a spanyolokat, akik tapaszok sokaságát falatozva órákig elborozgatnak. Ez nemcsak az étkezésről szól, hanem arról, hogy ha az ember jó társaságban jól érzi magát, egyszerre táplálja a testét és a lelkét. A vendéglátás és a hosszú, jókedvű étkezések kultúrája leginkább azokban az országokban őrződött meg, ahol a vendégek sem érkeznek üres kézzel, hanem mindenki hoz valamit az asztalra. Nálunk ez még nem vált szokássá, talán ezért sem tartjuk a családi összejöveteleket, vendégségeket pihentetőnek. Az utóbbi években a kerti sütögetések sokat változtattak ezen a felfogáson, itt mégiscsak oldottabb lehet a háziasszony is, mint ha ötfogásos ebédet kellene felszolgálnia.

A teljesítménykényszer nemcsak a vendéglátásban mutatkozik meg, hanem úgy általában az egész életfelfogásunkon. Pihenni csak akkor szoktunk, amikor már a végkimerülés határán vagyunk, és akkor is azért, hogy a munkához nyerjünk erőt. Megfeledkeztünk arról, hogy a pihenés önmagában is áldás, és egyáltalán nem egyenlő a restséggel. Sjödin szerint ezért még azt megelőzően kellene időt szakítanunk a pihenésre, hogy már úgy érezzük, nem bírjuk tovább. Az igazi pihenéshez ugyanis szintén energiára van szükségünk, csak így tudjuk élvezni a szabadságot, a környezetet. Aki hullafáradtan, kifacsartan kezdi, az a legszebb helyet, a legjobb szállodát, a legkellemesebb társaságot sem tudja élvezni, ezért fontos a rendszeres pihenés – és megint a heti egy ünnepnapnál tartunk!

Hasznos semmittevés

A mai teljesítmény- és eredményközpontú világban sokan időpocsékolásnak tartják a semmittevést, pedig olykor ez a leghasznosabb. Még az sem feltétel, hogy mindig aktívan pihenjünk, igenis van értelme a henyélésnek, meditációnak, bambulásnak, mert ilyenkor a lélek is pihen. Sjöden szerint az embert a családi életében és munkaügyeiben is az tölti el megelégedéssel, ha látja fáradozása eredményét, azzal foglalkozik, ami érdekli, és amit szeret. Ezért az érzésért váltanak sokan szakmát negyvenen, ötvenen, hatvanon túl is, és hagyják ott a jól fizetett állásaikat, mert hiába a pénz, a presztízs, ha az ember közben űzött vadnak, elvárásokat teljesítő gépnek érzi magát.

Tulajdonképpen ez a baj a pihenéssel is: mivel manapság az idő pénz, a ritka szabad órákat, napokat, heteket úgy fogjuk fel, hogy a még nagyobb és jobb teljesítmény érdekében kell feltöltődnünk. Pedig ez nem igaz, a legértékesebb tulajdonunk a magunkra és másokra szánt idő. Bármit teszünk, nem azt kellene néznünk, mennyi pénzt keresünk vagy költünk ezáltal, hanem hogy megéri-e ez a tevékenység a vele töltött időt. Aki az idejét szünetekkel, pihenéssel, kellemes együttlétekkel tudja tagolni, az jól él, mert rendje, ritmusa van az életének. Ez vonatkozik az étkezések, a megszokott tevékenységek és az alvás idejére is, mert a rend békét és nyugalmat teremt bennünk és körülöttünk is.

Sosem lesz minden kész

Sjöden szerint a 21. század legszomorúbb vívmánya, hogy az embereknek lelkiismeret-furdalásuk van, amikor semmittevésre vágynak. Pedig ez nem olyasmi, amit feszített munkával, kiemelkedő teljesítménnyel kell kiérdemelnünk. A pihenés nem jutalom, mindenkinek alanyi jogon jár, és nemcsak azért van rá szükségünk, hogy újra dolgozni tudjunk, hanem hogy bölcs, megfontolt döntéseket hozhassunk. Aki alszik egyet, mielőtt bármire reagál, az nagy valószínűséggel több szempontot is megfontol, lehiggad, végiggondolja tette lehetséges következményeit. Az ok egyszerű, a kipihent, derűs ember jobban tud gondolkozni, olyasmi is eszébe jut, ami fáradtan nem – mert a pihenés csodálatos hozadéka, hogy ráébreszt, mi az, ami igazán fontos.

„Sokan azért nem mernek pihenni, mert sok mindennel még nem készültek el. De sok mindent sosem tudunk befejezni, sok fáradozásunk gyümölcsét csak az utódaink fogják látni. Életünk értelme és értéke nem a munkában, hanem a kapcsolatainkban rejlik” – írja Sjöden, és nem lehet nem egyetérteni vele. A könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy a gondok nagy része magától megoldódik, nincs értelme a pihenés ideje alatt is ezeken tépelődnünk. Úgyis mindig jönnek újabb problémák, és ezek mind megvárnak. Pihenni azt jelenti, hogy az ember nem buzgólkodik, csak engedi történni a dolgokat és telni az időt. Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, hogy a túl sok igyekezet csak rontott a dolgokon, viszont amit el tudtunk engedni, az magától is rendeződött.

Önmagunk hajcsárai

Mindez nem egyszerű, már-már úgy tűnik, hogy a mai kor emberének a pihenést is tanulnia kell. De érdemes megtanulnia, mert feltöltő pihenés nélkül dolgozni sem tud pontosan, szépen, úgy, hogy öröme teljen a munkájában. Ezzel a témával foglalkozik Byung-Chul Han dél-koreai születésű svájci filozófus a Kiégés társadalma című könyvében, amelyben arról nyújt pontos és döbbenetes látleletet, hogyan zsákmányoljuk ki önmagunkat. Mindenki önként teljesít erején felül, mert a mai társadalom nem büntet és fegyelmez, hanem ösztönöz, serkent, versenyeztet. Ebben a versenyben senki nem akar alulmaradni, hiszen bárki bármikor lecserélhető egy nagyobb teljesítményt nyújtó munkaerőre. Sőt nem csak a munkahelyen kell erőn felül teljesíteni, hanem otthon, a családban, a párkapcsolatban, az edzőteremben – mindenhol. A média és a közösségi oldalak folyamatosan azt közvetítik, hogyan múlja felül az ember önmagát, és aki erre nem képes, belefárad, belefásul, az sem mer lassítani, hanem még nagyobb fordulatszámra kapcsol. Ahelyett, hogy kikapcsolná a számítógépét, a telefonját és önmagát is, életvezetési tanácsadót, trénert, pszichológust, időmenedzsert keres, és tőlük várja, hogy a krónikus fáradtságát hatékonysággá varázsolják.

Byung-Chul Han szerint a hatékonyság, az együttműködés és a kreativitás korunk kulcsszavai. Mindezek a valóságban azt jelentik, hogy amikor az ember már úgy érzi, egy értelmes gondolata sincs a kimerültségtől, akkor sem vehet vissza a tempóból. A munkaadója nem pihenni, feltöltődni küldi, hanem újabb képzést, projektet, kihívást, fejlesztést, feladatot talál ki neki, amelyek majd átsegítik az átmeneti krízisen. A krízis ugyanis csak átmeneti és rövid lehet, a kötelesség helyett mindig a képességen van a hangsúly. Ma már nem azt mondják, hogy ezt meg kell csinálnod, hanem hogy ezt meg tudod csinálni. Vagy ha nem, jön helyetted más – hatékonyabb. Így válunk önmagunk hajcsáraivá anélkül, hogy észrevennénk.

A hasznosságtudat átka

Aki nem elég öntudatos, és nem engedheti meg magának, hogy ellenálljon, annak nemcsak a munkaidejét, de a ritka szabad óráit is felemészti a hasznosságtudat, az, hogy mindig lájkokat gyűjt, kapcsolatokat teremt, meg akarja mutatni, mit ért el. Ezzel az egésszel az a legnagyobb gond, hogy az ember azt hiszi, a sok fáradozással a jövőjét építi, miközben nem tud a jelenben élni. Ez a fajta fizikai és lelki korlátokat semmibe vevő önkizsákmányolás természetesen nem folytatható a végtelenségig. „A depresszív ember az az animal laborans, aki saját magát zsákmányolja ki, és teszi mindezt önként, külső kényszer nélkül. (…) A depresszió (…) abban a pillanatban tör elő, amikor a teljesítő alany már nem képes képessé válni. A depresszió mindenekelőtt az alkotó- és tetterő kifáradása. A depresszív egyén panasza – semmi sem lehetséges – csak olyan társadalomban fordulhat elő, amely azt hiszi, hogy semmi sem lehetetlen” – mutat rá Byung-Chul Han.

A koreai szakember szerint ma az emberek többsége úgy ég ki, hogy önmagát hevíti túl, mert megfelelési kényszertől vezérelve önmagát serkenti mind nagyobb teljesítményre. Valamikor valakik elhitették vele, hogy pozitívan kell gondolkozni, és ha megszakad is a munkában, az nem kötelesség, hanem a képességeinek a bizonyítása. A teljesítményelv mára oda vezetett, hogy az úr a saját szolgájává vált. Ilyen közegben és társadalmi hangulatban valóban nem egyszerű néhány hétre kivonulni, kikapcsolni, meggyőzni magunkat, hogy jogunk van a semmittevésre. Minden olvasónknak azt kívánjuk, hogy legyen erre képes!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/29. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene