"Apu! Ki volt ez a hülye?"

Az olvasás soha nem megy ki a divatból. Ezt egy tarisznyán olvasom. A tarisznya egy nő vállán lóg, aki egy kapualjba húzódott az eső elől. Helyben is volnánk: Isten hozott a könyvhéten!

Isten és a nyári zápor. Nincs szemerkélő fölvezetés, azonnal hatalmas cseppek. Fölnézel az égre, és zutty, már esik is. Szakad. Ömlik. Akárha dézsából. Dézsavü: végül is minden könyvhét ilyen. Mondhatni: meteorológiai hagyomány. Medárd, my old friend.

Még meg sem érkeztem, már beázott a cipőm. Vidáman fütyörészni támad kedvem. Mit számít a cipő, ha itt ez a sok könyv. Különben is: egy helyszíni riportért mindent. Életemet egy jó hangzású szóért! (Vonyarcvashegy, mángorló.)

Amerre nézek, könyves standok. „Íme, hát megleltem hazámat.”

Vendégszöveg, Susan Sontagtól: „A hozzáférés az irodalomhoz, a világ- irodalomhoz menekülést jelentett a nemzeti sivárság, a filiszterség, a kötelező provincializmus, az együgyű iskoláztatás […] börtönéből. Az irodalom útlevél volt a szabadság övezetébe. Egy olyan időben pedig, amikor az olvasás, a szellemiség értékeit, mint ma is, oly szenvedélyesen kétségbe vonják, az irodalom maga a szabadság.”

*

A könyvhetet Nádas Péter nyitja meg, az eső miatt a Gerbeaud Kávéház üvegtetővel fedett átriumában. Találok egy helyet a falnál, szűk beszögellés, hárman osztozunk rajta. Aki késik, nem jut be. Telt ház. Az irodalom mint esemény.

Nádas a földigiliszták veszélyes életéről ad elő. „Mikor éjszaka a fészerhez vezető járdára lépek, s ők levegőzni kijöttek a téglák között a réseken, hogy éljék a maguk társasági életét, alig tudom elkerülni, hogy szét ne tapossam őket.”

A közönség izgatott, Nádas kimérten, fanyar humorral, kellő talányossággal beszél.

„Csak úgy mellékesen emlékeztetnék rá – mondja –, hogy a diktatúra mindig a szakmákat szedi szét először az ő nemök szerint.” Így, ö-vel. Ahogy Esterházy mondta Nádasról: az utolsó magyar parasztíró. Némi prédikátori beütéssel.  „Bizony mondom néktek, kedves testvéreim, embernek az ember a legnagyobb természetes ellensége.”

A végén irodalmi dizőzként, mosolyogva belesuttogja még a mikrofonba: „Ne veszítsétek el a bizodalmat. Nem tudom, miben.” S ezzel a könyvhetet, pa-pam-pa-pam, a lehető legünnepélyesebben megnyitotta. Taps. Fényképezőgépek kattogása. Nádas a hátsó kijáraton át menekül a kézfogások elől.

*

Második nap. Kezdésnek jöjjön a Múzeum körút, ami nettó anakronizmus: ez az antikváriumok utcája. Mindenféle van, kicsi, dohos, sejtelmesen sötét, zsúfolt, vaníliaillatú, rézmetszetes, és olyan is, ami egy monarchiabeli szalonra hasonlít.

Thassy Jenő egyik könyvét keresem (A botcsinálta amerikai). Megszerezhetetlen. [Ha valakinek megvan, és lemondana róla, írjon a Vasárnap címére, köszönöm.]

1919 őszén szerb katonák törtek be a Thassy család drávatamási kúriájába. Az apa (aki akkor tért vissza az oroszországi hadifogságból) hatlövetű browning pisztolyával próbálta megvédeni várandós felségégét és 4 éves kisfiát. Kilenc puskával szemben nem sok esélye volt. Az apát és a fiút kivégezték, az anya tüdőlövést kapott, de az orvosok megmentették az életét, és meg tudta szülni gyermekét – így jött a világra Thassy Jenő, aki később a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja tudósítója lett.

*

Vissza a könyvhétre. Mottóm: mindent a szemnek. Úgy jöttem, hogy nem fogok könyvekre költeni. Na jó: fogok, de nem sokat. Felelős családapa infláció idején nem vesz olyan luxuscikkeket, mint vaj vagy könyv. Csak nézelődök, nem vásárolok. Ellenállok a kísértésnek. Ellene mondok. Vagyok olyan erős, nem?

Sajnos nem. Már az első standnál megingok, ahogy átlapozom a Petőfi Irodalmi Múzeum fényképes albumát: Írók és művészek Székely Aladár műtermében. Portréfotók Adyról, Babitsról, Kaffka Margitról.

És akkor beránt az örvény.

*

Könyvbemutató a Vörösmarty téren, Márai Ilona („Lola”) naplója. Ún. irodalmi csemege. Lola nemcsak okos volt, hanem szép is; amikor New Yorkban munkába állt, 14 évet letagadott az életkorából, és senkinek nem tűnt föl. (Fogadott fiuk egyszer azt mondta neki: „Megértem, hogy Papi elvett téged feleségül. Én is elvennélek!”)

A 296 füzetből álló, kéziratos naplókat egy kassai levéltáros, Ötvös Anna gépelte le és látta el lábjegyzetekkel. A monumentális munka eredménye: Máraiék mindennapjai az emigrációban, 1700 oldalon.

Benézhetünk a pénztárcájukba (filléres gondok), a konyhájukba (narancs minden változatban) és nápolyi hálószobájukba is, amely tele van hangyával, svábbogárral és bolhával. Házimunka: főzés, mosás, takarítás – és rovarirtás DDT-vel.

Lola biztosította Márai számára a hátteret, az íráshoz szükséges zavartalan magányt. Úgy jellemezte magát (feministák most ne figyeljenek!), hogy ő a szürke szolga a zseni mellett. A zseni nappal írt, esténként pedig beborozott, s amikor hazaért, ruhástól végigdőlt az ágyon, úgy aludt el.

„Nincs szomorúbb sors – írja Lola –, mint egy hazátlan íróé, aki a semmibe írja a maga csodálatos könyveit, és ha akadna is külföldi magyar kiadó, ha nincs mögötte egységes »haza« – a semmibe vész el!”

[Közérdekű közlemény: a könyv kassai bemutatója július 13-án lesz – Lola születésnapján! – a Löffler Múzeum udvarán.]

*

Irány a Városmajor, beszélgetőest Nádas Péterrel a Margófeszten. Útközben a szokásos program: mennydörgés, dézsa.

Szerb Antal írja, hogy a régi kódexek másolói a szubjektív megjegyzéseiket is odaírták a könyv margójára, például: „Igen fay feyem” vagy „Igen beteg valék”, esetleg Ave Mariát kértek a leendő olvasótól, áhítatos munkájuk jutalmaként. Hm. Beteg nem valék, de „igen beázott az tzipőm”. (Az Ave Mariától eltekinthetünk.)

Gács Anna és Németh Gábor a kérdező. Két finom, érzékeny lélek. A nyolcvanéves Nádas élesen és pontosan fogalmaz. Nincsenek előre betárazott, instant válaszai. Intellektuális élmény.

Az előttem helyet foglaló férfi – viseltes zakó, farmernadrág, teniszcipő – aludni ült be. Lehet, hogy egy átlumpolt éjszaka van mögötte. Vagy csak nehéz napja volt, és most kipiheni magát.

Nádas közben arról beszél, hogyan hiszterizálódik egy közösség. Ki a kezdeményező, ki a résztvevő, és ki az, aki ennek ellenáll. Beszél a falu nyelvéről, a kórusról, a kiközösítésről. Legalább négyszázan hallgatjuk.

Az előttem alvó férfi megrándul álmában. Óvatosan kinyitja a szemét. Az első pillanatban nem tudja, hol van. Körülnéz. Megnyugszik. Szempillái lassan lecsukódnak újra.

Odakint harangozni kezdenek. Éppen akkor, amikor Nádas arról beszél, legyőzhető-e a gonosz. Ó, szent szinkronicitás!

Az alvó férfi felriad. Lelkesen tapsol, elismerően bólogat. Ki tudja, miről álmodhatott.

*

Este irodalmi koncert, ugyanott. Versek, dalok vegyesen. Jónás Vera hangját terápiás jelleggel is ajánlhatom, gyógyír minden időben. Aztán Németh Róbert énekel („mindenki tudja, hogy világvége van”), és színpadra lép a Platon Karataev is („elmúlunk majd, és ez jól van talán, ez is csak sejthalál”).

Vidám színpad.

Elalvás előtt átnézem a híreket, mi történt a nagyvilágban. Megtudom, hogy Soros jár jól a háborúval (Emmanuel Goldstein!), s hogy hiába minden környezettudatosság, civilizációnk a túlfogyasztás miatt néhány évtizeden belül összeomlik.

Aztán Lola naplója. Ott tartok, hogy Márai cigarettával a kezében elaludt a díványon, és a gyapot tüzet fogott.

*

Harmadik nap. Kánikula. Tömegek a könyvhéten, a pultokhoz alig lehet odaférni. A színpadon Gálvölgyi János a Hivatásos rajongó című könyvéről beszél. Már gyerekkorában is rajongott a művészekért. Nemcsak aláírásokat gyűjtött, hanem külön füzetbe feljegyezte egy-egy ismert színész lakcímét, sőt még autójának rendszámát is. Ha egy hírességgel kezet fogott, napokig nem mosott kezet.

Lesben állt, amikor Rajz János, a Dollárpapa című film főszereplője kijött a próbáról. Autogramot kért tőle, de a színész meg sem hallotta, ment tovább, gyors léptekkel. Gálvölgyi szaladt utána. Néhány utcán át követte, aztán összeszedte minden bátorságát, és újra megszólította.

– Kérnék szépen egy autogramot!

A színész mogorván megfordult.

– Hogy hívnak?

– Gálvölgyi János.

– Szarok rá! Engem hogy hívnak?

Ez volt a teszt, hogy az állhatatos követő ismeri-e őt egyáltalán. Később, már népszerű színészként Gálvölgyi is mindig megkérdezte a tőle autogramot kérőktől, tudja-e az illető, hogy kitől kéri. Aki nem tudta, annak büntetésül úgy írta alá magát, hogy Csortos Jenő vagy Gózon Béla.

Ontja a sztorikat, mindenki derül. Felidéz egy másik régi emléket: meglátott az utcán egy színészt, amint a kislányát vezette kézen fogva. Odalépett hozzájuk a füzetével, autogramot kért. A színész kissé meglepetten, de mosolyogva aláírta a nevét, miközben a kislánya hangosan megkérdezte: „Apu! Ki volt ez a hülye?”

*

Szembejön még Ablonczy Balázs legendaoszlató Trianon-könyve (Száz év múlva lejár?), az embermentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor memoárja, egy klassz dolgozat a jövőről (A biotechnológiai forradalom és annak hozadéka az emberiség számára), a Sarlatánok kora című gyűjtemény, Bret Easton Ellis remek esszékötete és Roger Scruton alapműve (Mi a konzervativizmus?), meg persze Totó, az óvoda tűzoltója. S még sokan mások. (Sőt: még egy magyar–német futballmeccs is!)

Hogy mi a tanulság? Nincs tanulság. Vagy legföljebb annyi, hogy az irodalom él. Sőt: ilyen ínséges időkben nagyobb szükség van rá, mint bármikor. (Lásd föntebb.)

Vagyis, ha nem tudnád eldönteni, kedves olvasó, hogy könyvet vegyél-e vagy vajat, egy percig se habozz – és nyugodtan fogd rám!