„Add ide azt a ringyót, letörlöm az asztalt!”

Be nem húzott nyakak. Ez volt a címe Tóth Krisztina beszédének, amellyel megnyitotta a könyvfesztivált. Az írók nem húzhatják be a nyakukat, épp ellenkezőleg, nekik az a dolguk, hogy felrázzák a közvéleményt, szembesítsenek bennünket azzal, hogy az emberek milyen borzalmakat követtek el a múltban, különböző eszmék nevében. S az olyan társadalmakban, írja Tóth, ahol a felejtés népbetegség, az íróknak újra és újra beszélniük kell ezekről a múltbéli borzalmakról, hogy ne történhessenek meg újra.

Nincs jövő?

Ez a szöveg a be nem húzott nyakakról csütörtökön hangzott el. Akkor, amikor a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium tanárai „sztrájk és polgári engedetlenség keretében” nem vették fel a munkát, így tiltakozva az oktatásügyben uralkodó lehetetlen állapotok ellen. Nyílt levelükben azt írták, visszautasítják „a hatalom gőgös, arrogáns magatartását, az oktatási rendszer problémáinak elhallgatását, az áldozathibáztató kommunikációt. Tanár nélkül nincs oktatás, oktatás nélkül nincs jövő!”

Másnap a Tankerületi Központ kirúgta a Kölcsey gimnázium tiltakozó tanárait.

Pedig, ahogy Szombathy Pál publicista írja, a tanárok nem rendőrök és nem katonák, nekik nem kell haptákba vágniuk magukat a hatalom minden vezényszavára, „a tanári lét lényege a szabadság, a gondolkodás szabadsága. A magyar oktatásnak nem sztrájkra, kirúgásokra, fenyegetésre, indulatokra van szüksége, hanem végre tisztességes fizetésekre: a jó tanár nem megfélemlíthető kishivatalnok, hanem művelt, autonóm ember, legyen bármilyen is a világnézete és a politikai vonzalma.”

Ámen.

Rózsikológia

A könyvfesztivál a szlovák díszvendégség jegyében zajlik („Szlovákia: nyitott könyv”), az esemény társszervezője pedig a Bázis egyesület (lásd keretes írásunkat). A cél előmozdítani a kultúrák párbeszédét.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

A szlovák standnál telt ház fogad, a téma az egykori soknyelvű Pozsony – Veiszer Alinda és Nádasdy Ádám műfordító mutatja be Jozef Tancer könyvét. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol a lakosok többsége minimum két (német, magyar), de inkább három (német, magyar, szlovák) nyelven beszélt, a helyzettől függően váltogatva. Pressburg, Pozsony, Prešporok.

Akik még az első világháború előtt születtek, azok számára ráadásul egyáltalán nem volt természetes, hogy szlovákul is kellene tudniuk. Ilyen volt a német anyanyelvű Rózsika is (a könyvben Róžika, teljes nevén Rozália Wolfingerová). Házvezetőnőként dolgozott egy ismert pozsonyi zenésznél, szlovákul egyetlen mondatot sem tudott helyesen elmondani, ez azonban a legkevésbé sem zavarta, roppant kreatívan használta a nyelvet, és mindenkivel megértette magát.

„Zafajčite si sa”, „choďte sa dozadku”, Rózsika ilyesmiket mondott a legnagyobb magabiztossággal, néha szó szerint lefordította az „ist gewesen” kifejezést, ebből lett a „van volt”, vagyis szlovákul „je bol” („Hansi je bol v Trnave”), az pedig, hogy egész éjjel ébren volt, nála így hangzott: „celú noc som sa horela”.

Hasonló történetei Nádasdy Ádám nyelvésznek is vannak, az ő Budapesten élő, de német anyanyelvű nagyapja például olyanokat mondott, hogy „Ich bin zur adóhivatal gegangen, und hat die adóbevallás gebenyújtottam”, a magyar beszédben pedig olykor összekeverte a hasonló hangzású szavakat, például a rongyot és a ringyót, és azt mondta: „Add ide azt a ringyót, letörlöm az asztalt!”

És így tovább. Csupa mosolygós arc. Könyvek, olvasók, civilizált párbeszédek. Emberi hangok. A Millenáris csodálatos helynek tűnik. Koordináták: nem messze a Marczibányi tértől, félúton a Mennyország és a Nirvana között.

S akkor leülök egy padra, hogy átfussam a híreket.

Lapszemle I.

Tegyük föl, hogy semmilyen előzetes tudásunk nincs a magyar közéletről, és október első hétvégéjén – szűzen és naivan – Budapestre érkezünk. Mit tudunk meg a magyar sajtóból?

A kormánypártiból azt, hogy Brüsszel hazudott (Origo), az Egyesült Államok elnöke egy „seggfej” (Bayer Zsolt), a Békemenet egyik főszervezője hadat üzenne Amerikának (Hír TV), és kiderül, hogy az igazi ellenség az álszent Nyugat, amely nem tudja elfogadni „Oroszország nagyszerűségét” (Vlagyimir Putyint idézi a Magyar Nemzet).

A kormánypárti médiatérben megtudjuk azt is, hogy az inflációért és a magas árakért nem a háborút kirobbantó Oroszország, hanem az Oroszországra emiatt szankciókat kivető Európai Unió okolható, s amikor egy kommentelő megjegyzi, hogy ebben az okfejtésben nem stimmel az időrend (a csirkefarhátas árstopot ugyanis már januárban bevezették Magyarországon, a háború viszont csak február végén kezdődött), azonnal lerohanják, „Soros zsoldosa”, „hazaáruló”.

Lapszemle II.

S mi a helyzet a kormánykritikus oldalon? Az Élet és Irodalomban Váncsa István arról ír, hogy Hajdúszoboszló városa gázt akart vásárolni, de közbeszerzési felhívásukra egyetlen ajánlat érkezett, egy állami tulajdonú cég, amely a korábbi ár 17-szereséért adná a gázt. Idézi az Eurostat adatsorát is, amely a kenyér árának emelkedését mutatja az Európai Unió országaiban: a drágulás uniós átlaga 18%, Magyarországon 63%.

Puzsér Róbert a Magyar Hangban szelektív valóságértelmezéssel vádolja a „Goebbels-díjas Bayer Zsoltot”, és azt kérdezi, vajon van-e B terve a magyar külpolitikának arra az esetre, ha a visszasztálinizálódó Oroszország mégsem nyeri meg ezt a háborút, és a Nyugat oly régóta beharangozott alkonya továbbra sem jön el.

Nem folytatom, a helyzet reménytelen. Mintha két Magyarország lenne. Párhuzamos világok, átjárás nélkül.

Trianon szlovák szemmel

A könyvfesztiválon négy kiváló történész (Szarka László, Ablonczy Balázs, Simon Attila és Roman Holec) arra próbált választ adni, miért különbözik annyira a szlovák és a magyar emlékezetpolitika, ha Trianonról van szó. Az apropót Roman Holec könyve jelenti (Diadal és katasztrófa – Trianon egy szlovák történész szemével, fordította Marosz Diána).

Könyve előszavában Holec egy szlovák rádióst idéz, aki szerint a magyarok egyfolytában Trianonról beszélnek, elég szóba elegyedni velünk, és öt perc után már ott tartunk. Ablonczy Balázs szerint azonban ez érthető, hiszen a mai Magyarországon közel 3 millió olyan ember él, akinek valamelyik felmenője elcsatolt területről érkezett. Profán a párhuzam, mondja Ablonczy, de a gluténmentes diétát követők száma 180 ezer, rájuk mégis sokkal jobban figyelünk, mint arra a 3 millióra, akit családi traumák formájában érint érzékenyen Trianon.

Ablonczy ugyanakkor egy magyarországi közvélemény-kutatás eredményeit is idézi, a válaszadók 94%-a szerint a trianoni diktátum igazságtalan és túlzó volt. De ha ezeknek az embereknek fölteszünk néhány egyszerű kérdést Trianonról, mikor volt, hol volt és így tovább, akkor csak 7% tud többé-kevésbé pontos választ adni. Mit jelent ez? Azt, hogy hatalmas rés van az érzelmek és a faktuális tudás között.

Simon Attila szerint Trianon azért is lehet elsősorban érzelmi kérdés, mert száz év után sincs megoldva. „Ha száz év után még mindig nem lehet kiírni egy dél-szlovákiai kórházban magyarul, hogy vigyázz, csúszik a lépcső, akkor ott baj van.”

A végszót Roman Holec adja meg: fontos, hogy minél többször beszéljünk Trianonról, de ne engedjük, hogy politikusok retorikai eszközévé váljék.

Lapszemle III.

Interjú Gálvölgyi Jánossal a Magyar Hang polgári hetilapban. Azt mondja, teljes szellemi csőd van. Mert buta, közönséges és műveletlen emberek mindig is voltak, de Gálvölgyi szerint ma ezek jelentik a mintát. Beszél az egykori Ki mit tud? és a mai tehetségkutatók közötti különbségről is: a régi arról szólt, hogy ki mit tudott, a mai show pedig arról, hogy ki van a zsűriben, „és minél hülyébb versenyzők jönnek, annál nagyobb a siker, mert olyan jól meg lehet alázni a másikat”.

A mai magyar közéletről is megvan a véleménye („sok bűne van ennek a rendszernek, de ez a kettéosztottság, ez borzasztó”), és úgy látja, sem Magyarország, sem a világ nem előre megy, hanem hátra („pont most, amikor jönnek a számlák, mondjam azt, hogy olyan jó, hogy eddig 40 ezer forint volt a gázszámlánk, most 450 ezer forint…”).

Felidéz egy régi történetet, amikor huszonvalahány évvel ezelőtt Kazimir Károllyal és Körmendi Jánossal ebédelt.

„Kazimir akkor azt mondta, figyeljétek meg, egyre rosszabbak lesznek a tévéműsorok, az oktatás egyre pocsékabb lesz. Az lesz a cél, hogy az emberek minél hülyébbek legyenek, és négyévente leszavazzanak valamelyik pártra. Hazamentem, mondom a feleségemnek, Karcsi fizikálisan jól van, de miket beszél össze?! És tessék.”

A periféria krónikása

Szombat. A nézelődés napja. Délelőtt beiktatjuk a World Press Photo 2022 kiállítást (Magyar Nemzeti Múzeum). Az év legjobb sajtófotói. Lefejezett Lenin-szobor Ukrajnában. Szétlőtt háza romjai között guggoló öregember. Könnyek egy nigériai nő arcán, akinek a két lányát elrabolták. Brazil kislányok az út szélén. Az égő tőzeg füstje. Olvadó permafroszt, mákültetvények, erdőtüzek, fosztogatások, rabszolgasors, háború.

Helyzetjelentés arról, hogy mit művel a Homo sapiens a Föld nevű bolygón.

Aztán ismét könyvfesztivál. Régen ormótlan hátizsákkal érkeztem, amilyen a serpáknak van, azt pakoltam tele könyvekkel. Elvitt egy fél fizetést. Mostanra józanabb lettem, megfontoltabb. Eleve tarisznyával jövök, s már nem veszem meg mindegyik könyvet, amelyiket szeretném. Minden másodikat sem. Nem engedek a csábításnak, nem habzsolok. Hosszan mérlegelek.

Roger Scrutonnal kezdem (Mi a konzervativizmus?, Osiris), Bjung Csul Hannal folytatom (Erósz haldoklása, Typotex), aztán jöhet egy interjúkötet a köztévé egykori arcaival (A magyar televíziózás legendái, Athenaeum), egy szokatlan nézőpontú pszicho-trip (Fritz Breithaupt: Az empátia árnyoldalai, Typotex), egy összeállítás a jövőről szóló könyvekről (Böszörményi-Nagy Gergely: Nonkonform; MCC Press) és egy klassznak tűnő Apokalipszis-kalauz (Peter Brannen: A világ végei, Park Kiadó).

S amit a legjobban vártam: monográfia az emberi pokol bugyrait túlságosan is jól ismerő Tar Sándorról, a periféria krónikásáról, a lecsúszottak és kiszolgáltatottak világának írójáról (szerző: Deczki Sarolta; Osiris Kiadó).

A délutáni programok egy részét kihagyom, hogy megnézhessem egy sarki kocsmában kedvenc csapatom meccsét. Pocsék, mint mostanában majdnem minden liverpooli meccs. De a csapatválasztás egy életre szól, s ha nem megy a játék, akkor sem hagyhatom magára, nem csalom meg, nem pártolok át más csapathoz. „Vele tűrök, vele szenvedek.” Döntetlen a Brighton ellen? Istenem, hát ez van.

Mire visszamegyek, hatalmas sor kanyarog a Nemzeti Táncszínház előtt. Odabent a Nobel-díjas fehérorosz író, Szvetlana Alekszijevics dedikál.

Este választanunk kell, futballmeccs (Vasas–Zalaegerszeg) vagy színház (Pintér Béla és Társulata: Az imádkozó). A színházat választjuk, mégiscsak ez a legjobb magyar társulat. Belépőnk nincs, várólistásak vagyunk. Pintér Béla előadásaira hetekkel korábban elkelnek a jegyek, a magunkfajta „bufetyákok” ilyenkor odamennek a kezdésre, és abban reménykednek, hátha mégsem jön el valaki, és marad üres szék.

Közben puccparádé a hallban, Dobrev Klára érkezik saját fotóssal, készül az imázsfotó az instára. A kép címe: Az árnyék-miniszterelnök és púderes kísérete bevonul az Újpesti Rendezvénytérbe (2022, kolorizált).

Végül mi is bejutunk, de a darab meglehetősen gyönge, meg sem közelíti a társulat korábbi előadásait, például a Titkainkat, amelyet a Színházi Kritikusok Céhe 2014-ben az évad legjobb előadásának választott. Nincs mélység, nincs titkos összekacsintás a közönséggel, nincs se finom, se maró humor, nincs semmi. A közönség persze kacarászik, kéjesen nyugtáz egy-egy erőltetett politikai kiszólást, s a végén megszokásból tapsol. Mégiscsak a Vasas–Zetét kellett volna választanom.

Vagy valami jó könyvet. Az agykutatók szerint olvasás közben olyan idegpályák kapcsolnak be nálunk, mintha velünk történne meg az, amiről olvasunk. Szerelem, halál, közösségi konfliktusok – mindenből kapunk egy gyöngített változatot, s mire a valós életben hasonló eseménnyel találkozunk, már föl vagyunk vértezve. Olyan ez, mint a vakcina. Az olvasás életet menthet. Kockázatok és mellékhatások nélkül.