A holokauszt áldozatainak emléknapja

A lengyelországi zsidó közösség, amely egyike volt Európában a legnagyobbaknak, szinte teljesen eltűnt: az 1939 előtti 3,5 millió zsidóság 93%-a semmisült meg. Az iskolai történelemkönyvek vagy akár oktatófilmek sokszor befejezik a második világháború és a zsidóság üldözésének taglalását az 1945-ös évvel. Mintha maga a háború végének ténye azt is jelentette volna, hogy a dolgok valahogy automatikusan rendbe jöttek, és hamar sikerült mindenkinek túltennie magát a borzalmakon. Pedig távolról sem így történt.

A jeruzsálemi Yad Vashem

Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium tanáraként az oktatásügyi minisztérium, az EDAH Polgári Társulás és a Szeredi Holokauszt Múzeum szervezésében és különösképpen annak igazgatója, Martin Korčok áldozatos munkájának és fáradhatatlan intézkedésének köszönhetően nemrég egy képzésen vehettem részt a jeruzsálemi Yad Vashem oktatóközpontban, mely szó szerint emlékhely és név. Emlékhely és név annak a 6 millió embernek, köztük 1,5 millió gyermeknek, akik a nácizmus barbárságának estek áldozatul.

Az igényesen felépített kurzus témakörei logikusan egymásra épülve adtak átfogó képet a Yad Vashem oktatási stratégiájáról. Ennek értelmében nemcsak adatokra, meghökkentő tényekre, számokra vagy éppen meghökkentő fényképekre kellene összpontosítanunk a borzalmak tanítása közben, hanem élettörténeteken keresztül próbálni megértetni az akkori események bonyolultságát. Az egyik mintaórán került sor arra az esettanulmányra, mely segített belemélyülni a felszabadított táborok túlélőinek helyzetébe. Minden egyes konkrét eset tanulmányozása egy lépéssel közelebb vitt a rémségekhez, egyidejűleg segített is jobban megérteni az akkori történéseket. Fontos tudatosítanunk, hogy sokfajta túlélőről beszélhetünk. Egyenként szállingóztak elő rejtekhelyeikről a bujdosók, akik hiába tértek vissza otthonaikba, az árjásítás után (a zsidó vagyontárgyaknak állami beavatkozással nem zsidó, azaz „árja” kézbe való juttatása) nem maradt semmijük. Voltak, akiket a táborokban ért a háború vége, és kétségbeesetten kezdték keresni hozzátartozóikat, sokszor hiába. Ezeréves otthonuk egy csapásra hatalmas temetővé vált

Egyéni történetek

Több ezer individuális élettörténet, amelyek alapján nem lehet általánosítani. Egy azonban közös: a táborok felszabadítása utáni visszatérés az életbe nem volt könnyű. Ahogy az egyik túlélő megfogalmazta: „felszabadítottak, de nem voltunk szabadok”. Sokukat örömmel és tárt karokkal fogadták, segítettek minden lehetséges módon, de voltak bizony szomorúbb esetek is. Voltak, akik közvetlenül a felszabadítás után haltak bele már meglévő sérüléseikbe, betegségeikbe, elgyengülésbe, vagy éppen a hirtelen magukhoz vett nagyobb ételadag miatt (több mint 13 ezer zsidó halt meg a bergen-belseni táborban a felszabadítást követően a megfelelő orvosi segítség ellenére is). Voltak, akik lelkileg soha nem bírták elviselni és feldolgozni a táborokban átélt borzalmakat. Az antiszemitizmus nem tűnt el egy varázspálca suhintására, több túlélő emlékszik vissza csúfolódó, számokérő megjegyzésekre: „többen jöttetek vissza, mint amennyien elmentetek”, vagy „minek jöttél vissza, azt hittem, meghalni vittek el”. Egy túlélő emlékei alapján, mikor majd egy évvel a felszabadítás után utazott a prágai villamoson, és a meleg miatt látható volt karján az odatetovált szám, vulgárisan sértegették őt: „mindenkinek a napnál is világosabb, hogyan sikerült egy ilyen szép és fiatal lánynak túlélnie!” Sok nő mélyre ásta emlékeit, nem oldották traumáikat, nem akartak tapasztalataikról beszélni, az igazságot még gyerekeik elől is rejtegették.

Aki árjásítás útján jutott zsidó vagyonhoz, féltette elveszíteni frissen szerzett gazdasági előnyeit, megtagadta a tulajdonában levő ház, lakás, holmi visszaszolgáltatását. Az általános káosz és bizonytalanság továbbra is kedvezett az antiszemitizmusnak. Elkötelezett nacionalisták csoportjai járták az országot, kínozták és leölték a zsidókat. Lengyelországban több mint 500 zsidót mészároltak le a felszabadítás utáni évben (1944 novemberétől 1945 októberéig), minden eset közül az egyik legismertebb a kielcei pogrom volt. A haláltábort túlélt, több mint 70 lengyel zsidót brutálisan lemészároltak 1946 nyarán, egy évvel a háború befejezése után Kielcében, fényes nappal a helyi hatóságok együttműködésével, ezzel elvéve az utolsó reményt is, hogy megnyugvásra találhatnak az országban. De nem volt ez másként mifelénk sem, Závada Pál Egy piaci nap című regénye például egy éppen ilyen, a háborút követő magyarországi antiszemita pogromot és tömeghisztériát beszél el. 1946 májusában a kunmadarasi piacon asszonyok vesznek üldözőbe, majd kínoznak halálra egy zsidó tojáskereskedőt, végül az öldöklő tömegindulat nem kímél sem nőket, sem öregeket, sem gyerekeket.

Több tízezer nyugat-európai, francia, olasz zsidó túlélő tért vissza otthonába, és többé-kevésbé beilleszkedett a társadalomba, számukra a megpróbáltatások valóban véget értek. A kelet-európaiak többségének azonban ez nem adatott meg. Csakhamar tudatosították, hogy az a zsidó világ, amelyben évszázadokig éltek, végleg odaveszett, és ők már csak egyfajta hívatlan vendégek. Család, vagyon és ország hiányában táborokban kötöttek ki, ahol minden segítséget megkaptak az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration – Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Segélyezési és Rehabilitációs Igazgatósága), az American Jewish Joint Distribution Committee – Amerikai Zsidó Közös Elosztási Bizottság és más szervezetek által, hogy talpra tudjanak állni. És a megmaradt zsidóság bizony kétségbeesetten ragaszkodott ahhoz, hogy minél hamarabb vissza tudjanak térni a normális életbe. A táborokban lehetőségeikhez képest pezsgő társadalmi életet folytattak, elvesztett rokonaik helyét emberi kapcsolatok kiépítésével próbálták pótolni. A család kialakítása lett a legfontosabb, egy gyermek megszületése a normális életbe való visszatérés szimbóluma lett (a világon a táborokban volt a születések számának egyik legnagyobb az aránya).

Emigránsok

Nem sokkal a felszabadítás után a megmaradt zsidóság spontán tömeges vándorlása kezdődött, 1948-ig közel 12 ezren emigráltak például az Egyesült Államokba, az elsődleges cél azonban az Ígéret Földje volt. Az érzés, hogy az egész világ a zsidóság ellen van, hogy sehol nincsenek biztonságban, megmaradt a háború után is. Utolsó reménysugárként egy saját állam után vágyódtak. Az Izraelbe jutás sem volt azonban olyan egyszerű, két évvel a háború után a zsidó menekültek még mindig tranzittáborokban éltek. Nem csoda, ha sokan újra bevállalták az illegális vándorlással járó veszélyeket, sokszor a koncentrációs táborokban tapasztalt körülmények között. 1945 és 1948 között 66 illegális hajón 70 ezer menekült jutott el a mai Izrael földjére. Az izraeli állam megalakulása után (1948. május 14.) a negyedmillió holokauszttúlélő többsége úgy döntött, az új országban építi újra életét, a maradék 1/3 Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon találta meg számításait. Az egyik túlélő elmondása alapján akkor hitte el, hogy szabad és érezte igazán szabadnak magát, amikor megérkezett Izraelbe, és mindenhol héber feliratot látott, az üzletekben, boltokban, termékeken héberül volt olvasható a szöveg, az emberek héberül beszéltek, amit addig csak irodalmi nyelvként tapasztalt meg könyvek és imádságok által. Akkor érezte igazán, hogy megérkezett haza, hogy a sajátjai között lehet. Juraj Naftali Fürst holokauszttúlélővel személyesen találkoztunk és beszélgethettünk. Irigylésre méltó humorú, aktív, kiegyensúlyozott és egyáltalán nem öreg EMBERT ismerhettünk meg személyében, aki szerint az, hogy fizikailag, lelkileg és szellemileg túlélte a táborokat és a halálmenetet, szüleinek és az általuk közvetített értékrendnek, a nevelésüknek köszönhető.

A felszabadítás utáni események ugyanolyan fontossággal bírnak, mint az azt megelőzőek. Ezek együttes megismerése segít megérteni az ok-okozatot, és felemelt ujjként szolgálhat a jövőben minden hasonló, a demokrácia alapjait megkérdőjelező események elbírálásakor.

Szöveg Peternai Zsuzsanna

Kép Peternai Zsuzsanna, Martin Korčok