A város mintázata

Hogyan érkezik meg az utazó egy ismeretlen városba, milyen módon szerzi meg és építi tapasztalattá az arról való első benyomásokat? Hogyan lehet feltérképezni azokat a kulturális, szociális és társadalmi helyeket, amelyek a várost várossá szervezik? Bogyó Noémi új Nápoly-városregénye ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Műfaji szempontból novellaregénynek tekinthető, amely az útirajz és a naplóregény egyes műfaji elemeivel, valamint a vizuális médiumok adta lehetőségekkel is operál. A fejezetek ciklikusan kapcsolódnak egymásba: egyes egységek az állomásokat, úti célokat mint az útikönyv bejegyzéseit (vagy az arra adott szubjektív reflexiókat, kvázi naplóbejegyzéseket) rögzítik, dátum és hely megjelölésével, és a szerző webhelyekre utaló kódokat is elhelyez, amelyeket az olvasó a szöveg kiegészítéseként megtekinthet. Ezeket az orientáló részeket olyan hosszabb-rövidebb novellák követik, amelyek változatos elbeszélői pozíciókból az utazó, valamint a város poétikai terébe illeszkedő figurák történeteit beszélik el. Bogyó szövegszervezése hálózatos, a különállóan is olvasható egységeket nemcsak a helyszínek, a város kultúrtörténetének szegmensei, hanem a történetek fikciós kerete is összefűzi, lehetővé téve a regényként olvasást.

Az előszó kikülönül a regényből, a szerző instrukciókat ad az olvasónak, meghatározza az olvasási stratégiákat, az első és az utolsó fejezet pedig az elindulás és a hazaérkezés körülményeit, a földrajzi és kulturális értelemben vett határátlépés mozzanatát rögzíti. Az utazó számára – aki magát digitális nomádnak vallja – Nápoly a könyvekből, műalkotásokból (a felidézett festmények, szobrok, építmények stb. révén), kulturális és sporteseményekből (pl. az opera, a vallás és a futball történéseiből), sajtóhírekből (mint „veszélyes város”) hozzáférhető témaként létesül, erre montírozódnak a terepen hozzáférhető mintázatok. A helyszínként funkcionáló mikroterek idősíkokat rétegeznek egymásra, de egymáshoz is kapcsolódva a város egy szegmensét teszik bejárhatóvá. Példa erre a Küszöb (az előszó szerint a könyv első elkészült fejezete), amely irodalmi és mitikus kontextusba helyezi a történéseket: „Nápolyban minden estének más a hangulata. Én már csak tudom, itt születtem. Sokan látogatnak ide pár napra, aztán továbbutaznak az Amalfi-partra, mintha még ma is a tengeri szirének vonzanák őket varázslatos dalukkal, ahogy hajdan Odüsszeuszt és a ki tudja még hány pórul járt hajóst. Változik a világ. A kis gyilkos nimfák rég eltűntek a Sirenum scopuli szigetekről, csak a legendák őrzik emléküket. […] Nem messze lakom a Santa Maria Assunta-katedrálistól, amelyet a turisták egyszerűen nápolyi dómnak hívnak.” (31.) A novella szereplői (Giuseppe, Vittoria, Lorenza) máshol is feltűnnek (például Pippo és Paula történeteiben), a fejezetek kiegészítő viszonyban vannak egymással. A kötet egészére jellemző, hogy kép-, épület- és tárgyleírások, mesterségek leírásai ékelődnek a cselekményvezetésbe. Ebben a szövegben a helyszín egy bábkészítő műhelye, amely a család korábbi generációja számára lábprotézis-készítő műhely volt: „A bejárattól rögtön jobbra egy gyereknagyságú Pinokkió fog rád vigyorogni, a jobb oldali polcrendszeren van oldalvást lelógatva, mögötte katonás sorban hercegkisasszony, angyal, ördög. A hajdan puccos gipszkarton mennyezet mára durván megrepedezett, nagy darabokban töredezik le, felfedve a régi gerendaszerkezetet, melyre könnyűszerrel fel lehetett akasztani az elkészült bábokat.” (32.) „Évi háromezer belga lábat gyártott le segédeivel a dédapám. Kisebb műremekek voltak ezek, gondosan faragott lábfejjel, finom bőrrel bevonva, fémcsatokkal, díszes szegecseléssel.” (33.)

Hasonló plasztikus, a rétegzettségre, az időbeli sűrítettségre utaló heterotopikus leírásokkal találkozunk az épületek, épületegyüttesek, műalkotások esetében is, a Piazza Garibaldi például „hullámzik, pulzál, zajong, mint egy patchwork terítő, tele színnel, mintával, absztrakcióval és geometriával” (21.); máshol a festmény, a kép materiális hordozói (a felület és a nyomot hagyó eszköz, a képkészítés) leírása jelent kitérőt a történetből (Hagymakupola). A könyvfejezetekben ismétlődően feltűnő helyszínek (hegedűkészítő műhely, cukrászda, kávézó, templom) a történet más szempontú és hangsúlyú elbeszélését teszik lehetővé, ami Bogyónál sok esetben a női és a férfi nézőpont ütköztetését, valamint az utazó számára ismerős, saját közép-európai kulturalitás és az idegen közeg közötti váltás érzékeltetését teszi lehetővé. A nem-helyek (Marc Augé kifejezésével), például a repülőtér, az állomások az utazó számára a szemlélődés, a megfigyelés helyei, multikulturális és többnyelvű interakciók, viselkedési és öltözködési normák, a társasági viszonyulás eltérő kódjait szituáló helyszínek. A Garibaldi tér mint a tömegközlekedés frekventált állomáshelye, és mint a város emblematikus helye a nevében a történelmi múlt kontextusait idézi, a térhasználat azonban a közbiztonság hiányát, a helyiek és a turisták konfliktusának a kockázatát predesztinálja. A múzeumok, történelmi és kulturális városterek (Via Toledo, Teatro di San Carlo, Galleria Umberto) a kulturális szövegtér létrehozásában érdekeltek, a cukrászdák, kávézók a közép-európai napirendtől eltérő mentalitás, ritmus tapasztalatának („édes semmittevés”) hordozói. A többször megjelenő ablaktalan pincelakás elhelyezkedésével is a társadalom perifériájának a jelölője, bevándorló lakóinak története révén pedig a helyi kulturális és társadalmi feszültségek elbeszélésének a lehetőségét adja.

Bogyó Noémi regényében az életmódra, értékrendre, a hagyományokra, a művészettörténeti és popkulturális sajátosságokra vonatkozó reflexiók összekapcsolódása, a város építményei, szerkezete, a funkcionalitás helyei, valamint a megteremtett, a hely miliőjéhez illeszkedő karakterek révén együttesen hozza létre a várost mint szövegteret, képet adva a város mintázatáról.