Új mértékegység született!

Orbán Viktornak igaza van. Tényleg. Ebben az ügyben teljesen. A Figyelő nagy vihart kavaró minapi címlapja ez a bizonyos „ügy”. Az, amelyen a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke, Heisler András látható, amint húszezresek potyognak rá. A montázs miatt Izrael magyarországi nagykövete és a Mazsihisz is felháborodásának adott hangot, a New York-i központú Zsidó Világkongresszus elnöke, Ronald S. Lauder pedig levélben szólította fel a magyar miniszterelnököt, hogy nyilvánosan ítélje el a kiadvány címlapján megjelent „antiszemita képet”. Na most: az a kép nem antiszemita. Csak azért, mert zsidó ember van a címlapon, mellette meg pénzeső hull, még nem lesz antiszemita a kép. Ha az lenne, úgy a HVG Andy Vajnát pénzesőben ábrázoló címlapját is antiszemitának kellene tekinteni, vagy ha azt nem is – hiszen Vajna származásáról elvileg nem kell tudnia a lap szerkesztőinek, tekintve, hogy a filmbiztos kaszinókasszás nem visel tisztséget zsidó szervezetekben –, a Magyar Narancsnak az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetőjét ábrázoló címlapját mindenképp. Ott pénzeső ugyan nincs, nagy cím viszont igen: „Üzlet és zsidóság – Köves Slomó állami milliárdjai”.

Természetesen ezek sem antiszemita címlapok, ahogy a Figyelőé sem az. Az érvelés, hogy előbbi kettő nem antiszemita, utóbbi viszont igen, abszurd. Hogyan lenne ez lehetséges? Csak úgy, ha csupán a megjelenés helyétől válna ugyanaz antiszemitává. Attól, hogy jobboldali, avagy kormánypárti címlapon virít. Ezzel viszont nem állítana mást az „érvelő”, mint hogy a jobboldal és/vagy a kormánypropaganda-oldal ab ovo antiszemita. Csak hát akkor ezt kellene mondani. A többi szósz. Ezt mondani viszont már csak azért sem lenne hasznos, mert az állítás egyszerűen nem igaz. A Fidesz az „egyatábor” hevében benyelte ugyan a MIÉP élemedett korú antiszemitáit a 2000-es években, mára azonban európai értelemben vett szélsőjobboldalivá vált ebben a tekintetben: a muszlim, az arab ellen hergel (amikor épp nem Erdogan diktátor úrral paroláz), hogy védje a „keresztény kultúrát” meg az európai és magyar zsidóságot. A Figyelőt a címlap megjelenésekor még tulajdonló Schmidt Máriáról is abszurd lenne antiszemita célokat feltételezni – a gond azzal a címlappal éppen az, hogy feltételezhetően nem a valóság feltárása volt a kiszerkesztés elve, hanem a tulaj és a „kiszerkesztett” közötti ellentét. Ez mindenesetre nagyon mellément Lauder úrtól.

Mégis örömteli, hogy levelét megírta, könnyével telesírta... Merthogy az arra adott miniszterelnöki válasz tudományos áttörést hozott. Orbán levelének két egymást követő mondatával új mértékegység született ugyanis. Eddig mérhetetlen volt a cinizmus a maga teljességében: elméletileg elképzelhető, de a valóságban, megfigyeléssel el nem csíphető valami, amely furtonfurt kifolyt a tudósok kezei közül. Ennek most vége. Ettől fogva ha valami félig cinikus, akkor az adott kijelentés leírása: 1/2 2O-m. Azaz fél „Orbán-kétmondat”. Ha teljesen cinikus valami, akkor az egy egész Orbán-kétmondattal egyenértékű. Éppen úgy igaz ez mostantól mindörökre, ahogy a méter sem más, mint a fény által a vákuumban a másodperc 1 / 299 792 458-ad része alatt megtett út hossza. S hogy melyik ez a két mondat? Most már elárulom. Ez az a két mondat, amelyeket a magyar miniszterelnök azután írt le, hogy bezáratott neki nem tetsző újságokat, s azzal pontosan egy időben, hogy saját kezébe szervezett úgy 500 kiadványt, egyúttal nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánította ezt a törvénytelen akciót, amelyre így már nem vonatkoznak a versenyjogi szabályok. A bűvös 2O-m, amely ezután a cinizmus örök mértékegysége, tehát így szól: „Meglepetéssel olvasom, hogy Ön a szólás- és a sajtószabadság korlátozását kéri tőlem. Az Ön iránt érzett minden tiszteletem ellenére sem áll módomban az efféle kéréseket teljesíteni.”