„Egyre inkább ugyanaz van.”

JANKOVIĆ NÓRA

Drámaíróként rendkívül sikeres, a magyarországi vidéki színházaktól kezdve a nagy külföldi színházakon át sok helyen játsszák darabjait. Most pedig a Komáromi Jókai Színház Vasmacska stúdiójában tűzték műsorra a Prah című darabját. De Az Ikszek szüzséje is a színház világához kapcsolódik. Miben gyökerezik ez a kötődés a színház világához?

Aránylag fiatalon bekerültem a Nemzeti Színházba ösztöndíjas drámaírónak. De mivel már akkor színházidegen szerző voltam, nemegyszer tettem fel magamnak a kérdést: mit keresek én itt? Aztán kiderült, pont jókor jött ez az életemben, mert enélkül Az Ikszek politikai parabola lett volna, nem színházi regény. Az Ikszek sikere pedig még inkább felhívta rám a színházi körök figyelmét. Ennek köszönhetően hívtak meg a kaposvári színházhoz is dramaturgnak. De később még színigazgató is lettem Szolnokon. Igaz, nem túl lelkesen. Belesodródtam. De akkor az hihetetlenül jó társulat volt.

Háromszor vehette át az Év Legjobb Drámájáért járó díjat, a Koccanás című keserű komédiájáért pedig a színikritikusok díját. Mennyiben járult hozzá a több éves színházi tapasztalat a drámaírói sikereihez?

Lehet, furcsa, de mint drámaíró nem igazán köszönhettem sokat a színháznak. Életem során azt vettem észre, hogy egy szerző darabjainak eredetisége, színvonala vagy akár sikere nem függ össze azzal, hogy sikerült-e színházközelbe kerülnie, vagy sem. A színház ugyanis csak egy adott színházi kultúrának az elsajátításában tud segíteni a drámaírónak, miközben az írói képzeletet megköti. Az írónak nem az a dolga, hogy az éppen érvényes színházi formavilág számára írjon. Ennél többre hivatott. Persze ugyanezt egy vérbeli színházi drámaíró, mint például Kárpáti Péter, egészen más megközelítésből nézi. Ő erre azt mondaná, hogy a produkciót a színházban a színészekkel együtt kell létrehozni. Sőt ő olyan messzire megy ebben a felfogásban, hogy ki sem adja a darabjai szövegkönyvét, azok csak a színházban léteznek. Én viszont mindig is irodalmi drámaíró voltam, könyv alakban képzelem el a műveimet, sőt időnként csak úgy.

Könyveit nagyon sok nyelvre lefordították, viszont a szakmai siker szempontból igazán jelentős angol és német nyelvre nem.

Így alakult. Egyébként az, hogy megjelenik-e valakinek a könyve németül, egészen a Kádár-korszakig nem volt érdekes. A húszas-harmincas években nem volt érdekes, hogy Kosztolányit, Móriczot kiadták németül, franciául. Nem számított. A kommunista éra időszakában viszont egy német fordítás megjelenése már védte az írót a belső támadások ellen. A párt kesztyűsebb kézzel bánt azokkal, akiknek a műveit Nyugat-Németországban is kiadták. A kinti publikáció fontossága fennmaradt a rendszerváltás után is, de ekkor már nem annyira politikai kérdés volt, mint inkább anyagi. Amellett, hogy nagyobb anyagi hasznot hoznak, a külföldi irodalmi díjak elnyeréséhez elengedhetetlenek. És akit egyszer elismernek, az rákerül egy futószalagra, és attól kezdve sorozatban kapja a díjakat. Ez valójában egy irodalmi nagyüzem, ahol egyaránt »felfuttatnak« jó és rossz írókat aszerint, mennyit kell eladni. És ha az ember nem kerül ebbe bele, az nem kellemes, mivel nem keres annyit, nem kap külföldi meghívásokat. Másrészt viszont szabad marad, mert az is bizonyos kötelmekkel jár, ha az ember nemzetközi hírű író lesz. Kiszakad a saját közegéből, elkezd egy nem létező nemzetközi irodalmi világban létezni, és óhatatlanul hat rá ez a mesterséges környezet. Többnyire ez nem szokott jót tenni az íróknak.

Mint azt egy korábbi interjúban mondta, könyveit esténként néha hullafáradtan írja. Arra, hogy „csak” az írásnak szentelje a napjait, nem volt lehetősége, vagy ez tudatos választás volt?

Hatvankettőben – a Kádár-korszak első harmadának a végén –, amikor elkezdtem írni, nem egészen olyanok voltak a viszonyok Magyarországon, hogy arra számíthatott volna az ember, ép erkölcsökkel megússza a hivatásos írói pályát. És nekem kezdettől elég világos volt, hogy ha nem is politikai ellenzékiként, de ellenszélben fogom létrehozni az írói életművemet. Hogy ezt megtehessem, ahhoz szükség volt egy »normális« állásra, amiből valahogy megélek. Szerintem nem szabad az irodalomból megélni, mert akkor előbb-utóbb az ember óhatatlanul elkurvul. A profi írók mindig is arra kényszerültek, hogy publikálják, amit leírtak. Ha jobban belegondolunk, még a nyugatosok is egy csomó olyan művet bocsátottak ki a kezük közül, melyek bizony gyengécskék. De a világirodalomból is mondhatnék példákat, amikor pontosan lehet látni olvasás közben, hogy hol fejezte be az írást esténként az író, mert nem volt ideje egységessé formálni a művet. Ezt én nem akartam. Így viszont, mivel egy állásból természetesen nem lehetett megélni, arra kényszerültem, hogy mindvégig »harmadik műszakban«, a szó hagyományos értelmében vett dilettánsként írjam a műveimet. Viszont ennek megvan a jó oldala is, hiszen szellemileg független maradhattam.

Akár az eladott példányszám alapján mérjük egy könyv sikerét, akár a róla megjelent kritikákat nézzük, azt mondhatjuk, élete fő műve a Fogság. Érezte már akkor is, amikor írta a könyvet, hogy benne rejlik ennek a hatalmas sikernek az ígérete?

Amikor befejeztem, nagyon megkönnyebbültem, hogy na, csak meg tudtam írni. Ugyanis ha az ember sokáig dolgozik egy ilyen nagy terjedelmű könyvön, akkor végig attól retteg, hogy esetleg nem fog annyi ideig élni, hogy be tudja fejezni. Nekem már ez egyfajta sikerélmény volt. De arra nem számítottam, hogy ilyen visszhangja lesz, és bevallom, nem is értem, miért lett ez ekkora siker. A szereplők nem magyarok, ráadásul van benne egy csomó név meg adat… Igaz persze, és ebben bíztam, hogy az egyetlen életben maradt mítosz, ami még van, a kereszténység alapmítosza, Jézus története, az azért mégiscsak ismerős lesz. De még ebből sem következett volna ekkora közönségsiker, ha éppen nem lett volna rés a könyvpiacon. Az irodalmi nagyüzem képviselői számára viszont ez megengedhetetlen, valamiből muszáj sikert csinálniuk, és pont kapóra jött nekik ez az újonnan megjelent vaskos könyv. Beindult a gépezet, elkezdték felfuttatni, és hamarosan a csapból is én folytam. Korábban ez nemigen volt jellemző, és az óta sem.

Annak miért érezte szükségét, hogy újraírja A Jövevény című regényét, mely aztán Messiások címen jelent meg újra?

Ez nem annyira különleges, mint ahogy azt az emberek gondolják. Csehov például írt egy darabot A manó címmel, melynek nem olyan volt a fogadtatása, ahogy azt elképzelte, ezért nyolc-tíz év múlva átírta. Ez lett a Ványa bácsi. Nagyon-nagyon tanulságos ezt a két szöveget összevetni. Móricz Zsigmond pedig, aki egyébként Kemény Zsigmond Rajongók című regényét is újrafogalmazta, majd ezt a korszak egyik legjelentősebb kiadója, az Athenaeum jelentette meg, nem kímélte saját regényét, Az ágytakarót sem. Pedig hihetetlenül jó! Az átírt változat, a Rab oroszlán tíz évvel később jelent meg, és remekmű lett. Valahogy bennem is ott bujkált az elégedetlenség. Éreztem, annak ellenére, hogy a Jövevénynek nagyon erős az alapja, sok helyen mégsem sikerült a legmegfelelőbb írói eszközt választanom, félresiklottak a szándékaim. Úgy gondoltam, tartozom ennek a fantasztikus anyagnak azzal, hogy megcsinálom jobban. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, és hogy akadt kiadó, amely vállalta a Messiások kiadását.

Innen jött az a nem kis irodalmi vitát keltő gondolata is, hogy újra kellene írni a nagy magyar klasszikusokat is? Milyen érveket hoz fel emellett?

Úgy látom, ha nem variáljuk tovább irodalmunk nagy klasszikusainak műveit, akkor kitesszük őket annak a veszélynek, hogy érthetetlenné válnak és idővel elfelejtik őket. Ha viszont tovább variáljuk az ő témáikat, hőseiket, akkor talán lesz esélyünk arra, hogy a magyar irodalomban is megvalósul egyfajta történeti folyamatosság. De ezt rendre félre szokták érteni, és azonnal jön a tiltakozás, hogy »Jajistenem, szent írókhoz ne nyúljunk hozzá!« Csakhogy a szent írókat előbb-utóbb elfelejtik! Egyébként leginkább azok szoktak tiltakozni a klasszikusok újrafogalmazása ellen, akik maguk halálosan műveletlenek, akiknek a magyar kultúra nem jelent semmit. Én sem támogatom azokat, akik egyszerűsítenek, primitivizálnak. Csak azt szeretném, hogy ami jó a klasszikusokban, azt szabadítsuk ki az elavult nyelviség karmai közül és tegyük újra élvezhetővé. Mert nem lehet minden Jókai-mű kötelező olvasmány. Előfordulhat, hogy olyat választanak, amely már akár nyelvében, akár szemléletében távol áll a gyerekektől, és szegények ahelyett, hogy megszeretnék klasszikusainkat vagy magát az olvasást, inkább szenvedni fognak. Viszont az, hogy építünk-e az elődeinkre vagy sem, pusztán tradíció kérdése. Az alapvetően nagy irodalmak képviselői, mint az orosz és a lengyel, természetesen kezelik, hogy amikor egy író elkezd írni, akkor az irodalmuk nagyjainak témáit variálja. Ott ez nemcsak magától értetődő, hanem egyenesen ajánlatos. Gondoljunk bele, a kilencvenes évek egyik legnagyobb lengyel könyvsikere annak a Dorota Masłowskának a nevéhez kötődik, aki még gimnazista korában írt egy új regényt, Mickiewicz Pan Tadeuszát parodizálva. Magyarországon az ilyesmi elképzelhetetlen, ugyanis a magyarságnak más a tradíciókhoz való viszonya, mint Kelet-Európa más népeinek. Nálunk az a tipikus, hogy minden nemzedék elkezdi kitalálni a saját új témáit, saját új műformáit, és megtagadja az elődeit. Persze ennek is megvannak a maga történelmi és politikai okai.

Regényei többsége a történelmi múltban játszódik. A tavaly megjelent Feleségverseny azonban negatív utópia. Miért döntött e műfaj mellett?

Eredetileg úgy gondoltam, hogy a kamatyadó ötlete kiválóan alkalmas egy arisztophanészi vígjáték megírásához. De nem igazán boldogultam vele, ezért váltottam, és prózaként kezdtem megközelíteni. Hasonló eset már előfordult velem, hiszen a Fogságot is eredetileg drámának képzeltem el. A Feleségverseny egyébként furcsa mű, egy Huxley-féle utópia, jövőbeli történet, amelyben a magyar múltból vett történeteket variálom. Ami itt jövőként van leírva, az a magyar történelemben már előfordult. Tulajdonképpen azt a keserves játékot űzöm benne, hogy a nem is olyan távoli magyar múlt bizonyos eseményeit kivetítem a jövőbe. Érdekes módon mégsem született róla sok kritika, és ami megjelent, abban is inkább bírálták.

A nyolcvanas évek közepétől gyakran érik politikai jellegű támadások. Nem félt attól, hogy ha politikailag ennyire kényes témát választ, mint a cigánykérdés, akkor ezzel újabb támadási felületet szolgáltat?

Ha az ember írás közben elkezdene törődni azzal, hogy milyen lesz a könyve fogadtatása, akkor szögre akaszthatná a hivatását. De azért valamit tisztázzunk: engem politikai támadások nem értek. Politikai támadás az, ha az embert a műveiben kifejtett nézeteiért támadják, mert nem értenek vele egyet. Ilyen támadás soha senki részéről nem ért, mert a műveim politikailag soha nem voltak értelmezhetőek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hőseim esetleg ne politizálnának, ne mondanák el politikai nézeteiket, dehogynem, hiszen az a dolgom, hogy ábrázoljam azt, ami az emberek lelkében és fejében van. De a politikai támadáson kívül még sok mindent lehet csinálni, mondjuk kizárni egy magyar írót a magyarság köréből faji, vérségi vagy osztályalapon. Ha belegondolunk, nincs olyan társadalmi réteg, amelyik már ne kapta volna meg a történelem során a magáét, de ennek semmi köze a politikához. Engem nem politikai jellegű támadások érnek, nem, engem évek óta gyalázkodás, rágalmazás ér. Le merik írni, hogy én a magyarságot gyalázom! Egy olyan népet, amelynek tagja vagyok?! És mindig egy régi versemet idézik (Jönnek), megjegyzem, rosszul, mert azok, akik ezt a pár sort idézik, két sort sem tudnak elolvasni úgy, ahogy az oda van írva.

Magyarország egyik legelismertebb kortárs írója, miközben nyilatkozatai tele vannak a helyét nem találó ember keserűségével. Úgy érzi, hogy esetleg pályát tévesztett?

Az ember egész életén át keresi a helyét, szerintem ez a normális. Nem is igen ismerek olyat, aki megtalálta volna. Nem könnyű. Tulajdonképpen bizonyos értelemben előfordult már, hogy valami jobban sikerült, mint amire engem a tehetségem predesztinált. Nehéz, ha valaki nem kifejezett zseni, s géniuszok fiatalon csak a zenében és a matematikában léteznek. De ha az ember komolyan foglalkozik valamivel, és megvan benne a kellő szorgalom, kitartás, akkor előbb-utóbb »tehetségessé teszi« magát. Többször megfordult a fejemben, hogy ha zenei pályára mentem volna, musicalszerzőnek, és abban képeztem volna magam folyamatosan, akkor ma vajon én volnék-e a musical Wagnere?

Nagyításhoz kattintson valamelyik képre: