SZALAY ZOLTÁN
Az elmúlt év egyik legnagyobb magyar könyvszenzációjaként fogadták az amerikai kultuszszerző, Cormac McCarthy Véres délkörök avagy vörös alkony a nyugati égen című regényének az eredeti megjelenése után negyedszázaddal napvilágot látó magyar fordítását. A kritika lelkendezve rajongta körül a regényt, mely talán sosem ért volna el hozzánk, ha nem vetül rá az Oscar-díj fénye a szerző egy másik művére, a Nem vénnek való vidék című regényre, melynek filmadaptációja nálunk is ismertté tette McCarthy nevét. Akadtak ugyan fanyalgó hangok is a Véres délkörökkel kapcsolatban (Rácz I. Péter egyenesen „hót unalmas regény”nek titulálta a litera.hu-n megjelent recenziójában), túlnyomórészt azonban elismeréssel szóltak róla a kritikusok. Befogadása az első, felszínes pillantásra nem tűnik olyan komoly feladatnak, a látszat azonban csalóka: nem egy híg indiánregénnyel vagy egy olcsó westernnel van dolgunk: megjelennek ugyan ezek a műfajok is a szövegben, de Cormac McCarthy gyökeresen szakít minden klisével, amely ezekhez a műfajokhoz kötődik.
A Véres délkörök rágós regényanyaga a western, a horror s a hőseposz egyedi keveréke. Nem afféle kényelmes vasárnap délutáni olvasmány: ennyire komor alkotás valószínűleg kevés akad a kortárs világirodalomban. Bibliai nyelven megírt, „kifordított” szent szöveg egy isten és erkölcs nélküli világról. Kíméletlenül pontos tudósítás a civilizáció előtti időkből, netán végtelenül sötét posztapokaliptikus látomás? Tulajdonképpen mindkettő lehetne. Adott egy kamaszfiú (a „gyerek”), aki bejárja a poklok poklát, annak a Glanton nevű banditának a szabadcsapatában szolgálva, aki skalpvadászokat gyűjt maga köré, a könnyű meggazdagodás reményében. Adott továbbá egy Holden bíró nevű démonikus lény, aki szép lassan kiszorítja a főszerepből a gyereket, hogy a végére teljesen magáévá tegye a teljes regényteret. Ehhez jön még az engesztelhetetlen mexikói és texasi sivatag, ahol az emberiesség afféle üres akadémikus fogalommá sorvad. A regény legnagyobb része tulajdonképpen tájleírásokból áll: ezen a helyen lélek és táj eggyé csiszolódik. A burjánzó leírások olykor-olykor már dagályosnak, túlírtnak tetszenek, de mindez a szándékosan körülményeskedő nyelvezet miatt van így. A szerző egyfolytában incselkedik a giccsel, hiszen már a fellengzős regénycím is meglehetősen hatásvadász. A kíméletlen következetességgel végigvitt, „brutális szakralitás” azonban feloldja a giccset, hiszen ez a nyelv nem korlátozódik a fenyegető, borongós naplemente keltette borzongatás sablonjaira, hanem sokkal mélyebbre megy.
Körülbelül az őskorig. Glanton, a skalpvadász csapat vezére egyetlen lény iránt érez kötődést, az pedig egy hozzácsapódott, nyomorult kutya. Az elgyötört szabadcsapatot a kietlen sivatagban vezető Glanton a sarkában lihegő ebbel a domesztikációval a civilizáció felé teendő első lépcsőfok előtt álló emberelődöt jeleníti meg. S a regény központi gondolata, a háború mindenütt jelenlévő és mindent uraló természetéről, a megmaradásért folytatott, mindent átható nyers konfliktusról szintén a civilizált társadalmak kialakulása előtti időkbe repíti vissza az olvasót. Az egyik legfontosabb fejezetben, a tizenhetedikben Holden bíró kifejti nézeteit a háborúról, annak mindenhatóságáról: „Éppen ezért minden játékok játéka a háború mert végső soron nem más mint a létezés egységének a kikényszerítése. A háború maga az isten.” (405.) Máshol a főhős gyereket „a háború embertestet öltő anyafarkasának bűzhödt kölykeként” (93.) jellemzi a bibliai hangú, harmadik személyű narrátor.
Mivel az eposz tulajdonképpen a háború műfaja, kézenfekvő a regényhez való közelsége. Az eposzi elemek számos ponton megjelennek, elég csak a véres öldöklést rendező komancs indiánok bizarrul színes seregének enumerációjára vagy Glantonnak egy antik hős bukását idéző kivégzésére gondolnunk. Az egyetlen, ami hiányzik ebből a nyomasztó eposzból: az isteni közbeavatkozás. Van azonban helyette ördögi.
Holden bíró alakja minden más szereplőét elhomályosítja, a szerző tudatosan építgeti a karaktert szélsőségesen sátánira: egy terebélyes testű, teljesen szőrtelen férfi („mint egy óriáscsecsemő”), aki általában anyaszült meztelenül jár-kel a sivatagban, akár egy rémes jelenés, ördögien okos, s minden megfigyelését egy noteszbe jegyzi fel. Egy olyan szélsőséges olvasat sem kizárt, mely szerint maga a sátáni Holden bíró meséli el a gyerek történetét, hiszen az ő lénye felel meg leginkább a regény vészterhes hangulatának. A befejezés pedig a bíró diadaltánca: ahogy pucéran ropja egy ócska lebuj részeg vendégei között, nekünk a hangulatban, nyelvben és világlátásban ehhez a szöveghez a magyar irodalomból talán legközelebb álló Sátántangó című regény juthat eszünkbe (mellesleg a két könyv ugyanabban az évben, 1985-ben jelent meg).
A rengeteg vérontás, az ölés legkülönbözőbb módozatai, a kegyetlenség legváltozatosabb arcai. Mindez néha már az unalomig futtatva. A cselekmény nem nevezhető különösebben változatosnak: a skalpvadászok, akik az indián skalpokért cserébe kapnak fizetséget megbízóiktól, vonulnak a sivatagban, felrúgnak minden írott és íratlan szabályt, hogy aztán válogatás nélkül gyilkoljanak, indiánt, mexikóit, négert, fehéret, s végül, már jócskán megfogyatkozva, egymással kerülnek szembe. Ki győzhet egy ilyen végzetes kimenetelű csatában? Egyedül maga a háború szelleme, melynek földi helytartója Holden bíró.
Cormac McCarthy alaposan meggyötri az olvasót. Központozás nélküli, szenvtelen mondatai olyan hűvös monotóniával zakatolnak végig több mint ötszáz oldalon, akár egy vágóhíd kérlelhetetlen mechanikája. A központozás hiánya nem céltalan: a bizarrul összeolvadó, gyakran oldalakon át indázó mondatok száraz csattogása olyan atmoszférát teremt, akár a szövegben többször felbukkanó gömbvillámok bizarr cikázása. Bart István mesteri fordítását pedig számos kritikus méltatta már, de mi sem felejthetjük ki: a pokoli gépezet magyarul is hibátlanul működik.
(Cormac McCarthy: Véres délkörök avagy vörös alkony a nyugati égen. Budapest, Magvető, 2009, 544 oldal)