A zene olyan szerelem, amely mindent „überolt”

NAGY ILDIKÓ

Dr. Benkó Sándor művész úr tehát mérnökember. Sőt, a Benkó Dixieland Band minden tagjának van polgári foglalkozása, többnyire műszakiak, és csak szabad idejükben zenélnek. De akkor aztán profiként. Egy próba előtt találkoztam Benkó Sándor Apuval, aki az igazi nagyok közvetlenségével beszélt múltról, jelenről és természetesen a jövőről is.

Édesapámat, aki katonatiszt volt, a II. világháborúban kivégezték, édesanyám ott maradt az egy-, három- és ötéves gyermekével. Én voltam a legnagyobb, a család „férfija”. Nagy nyomorban éltünk, édesanyám mégsem adta fel filozófiáját, hogy egy rendes ember sportoljon, értsen a zenéhez és legyen tisztességes polgári foglalkozása. Beíratott hát a ciszterciekhez, jártam úszni és hatévesen hegedülni kezdtem. Nagy szorgalommal ifjúsági kerettag lettem úszásban, tizennégy éves koromig bírtam a hegedülést, bár nem nagyon szerettem. Ekkor kaptam ajándékba egy klarinétot, és ez meghatározta a sorsomat. Az egyházi iskolákat államosították, középiskolába kerültem, leérettségiztem. Megnyertem egy országos matematikaversenyt, s így én nevezhettem meg, melyik egyetemre akarok menni. Nagy szerencsém volt, mert különben apám miatt nem vettek volna fel sehova. És hát akkor mint rendes ember, villamosmérnök lettem. A professzorom meghívott a tanszékre tanítani, ott ragadtam egész életemre.

Szerette a szakmáját?

Szerettem. Az egyik első voltam, aki a számítástechnikát bevitte a Műszaki Egyetemre. Számos nívódíjas könyvem lett, doktori disszertációmat a térelméletekből írtam, ami egy nagyon érdekes témakör. Bedolgoztam az űrkutatástól kezdve mindenhová. Például a szovjet ipar a mi terveink alapján gyártotta a forgógépeit. Imádtam tanítani, szerettem a húszéves gyerekeket, akikkel az életemet töltöttem. Ismerem a gondolataikat, a nyelvüket, hallgattak rám, szerettek, pedig szigorú oktató voltam. Valami olyan szimbiózisban éltünk, ami ideálisnak mondható.

Sikeres mérnöki munkáját sok kitüntetéssel jutalmazták mind Magyarországon, mind külföldön. Hol maradt ideje a zenére, amelyet profi szinten művelt, és ez is egész embert igényelt?

Valószínűleg a szüleimtől örököltem a nagy munkabírást. Meg kiskoromtól megtanultam dolgozni, nekem ugyanis nem adatott meg a boldog, gondtalan gyermekkor. Hatéves koromtól minden iskolaszünetet végigdolgoztam: kötélteregető voltam az aratásnál, cséplőgép mellett töreket húztam, kertészetben kapáltam, ástam, a hőerőműben segédmunkásokat szolgáltam ki. A család nagyon szegény volt, kellett a pénz. A későbbiekben vált előnyömre, hogy megtanultam gyorsan és racionálisan dolgozni. Inkább az a bajom, hogy türelmetlen vagyok a kollégáimmal. Én pitty-putty rögtön cselekszem. Ha nekem valaki e-mailt ír, azonnal válaszolok rá, néha naponta 500-1000 e-mailt kapok. Ha valaki felhív telefonon és választ vár, azt azonnal megkapja. Nem szeretem a feladatokat halogatni, inkább gyorsan elvégzem őket. A zene pedig egy olyan szerelem, amely mindent „überolt”. Ha a zenéről beszélek, játszom, koncertezek, jól érzem magam, ezt imádom. Ha fölmegyek a színpadra, az a világ egyetlen pontja, ahol nem érhet támadás. Ott tudom, mit csinálok, az egy biztonságos sziget. Az a tény, hogy végig kitűnő tanuló voltam, itt nyertem, ott nyertem, az apró sikerek halmazzá összeállva egy viszonylag magabiztos, cselekvőképes emberré neveltek. Éjjel kettőkor feküdtem le, hétkor keltem, nem ismertem a „nyolc óra alvás” fogalmat. Mégis fel voltam energiával töltve, mert tudtam, hogy elindul a napom és megint teszek valami értelmeset. Szerettem tanítani és imádtam a zenét, sehol nem botlottam részfeladatokba. Aminek nekiláttam, mindent habzsoltam, szerettem csinálni. Egyszer csak körbenéztem: hetvenéves lettem úgy, hogy kutyabajom. Eldöntöttem tehát, hogy ebből az alkalomból Moszkvától Szingapúrig, Dunaszerdahelytől Mexico Cityig az idén a Benkó Dixieland Band végigkoncertezi a világot. Számot adunk arról, hogy és mit zenélünk, milyenek a tanítványaink, hisz a magyarországi dixieland-utánpótlás nagy részét mi neveltük ki. Megmutatjuk, milyenek azok a kollégák, akik bár hetven-hetvenöt évesek, még tudnak dolgozni. Sajnos, az igazi nagy sztárok, akikkel együtt játszottunk, a jazz nagy királyai, már nem élnek vagy visszavonultak. Buddy Tate, Al Grey, Joe Newman, Freddie Hubbard, Milt Jackson, Albert Nicolas, Eddy Davis, Dizzy Gillespie, Jabbo Smith – legalább hetven világsztárral dolgoztunk, turnéztunk, lemezeket vettünk fel, tévéshow-kat gyártottunk, ők sajnos már nincsenek köztünk. Annak idején mi voltunk a gyerekek, akikkel együtt muzsikáltak. De az angolok is: Chris Barber – most öregszik ki, Kenny Ball, Acker Bilk – Európa imádta őket. Joe Muranyi, aki Armstrong klarinétosa volt, nyolcvankét éves, elfáradt. Nem tudom, ránk milyen sors vár, de most mi lettünk a „nagy öregek”.

Ez azt jelenti, hogy önök uralják a terepet?

A fiatalok tisztelnek bennünket, nem lehet egy szavunk sem. De kíméletlen üzleti háború is dúl, és mi viszonylag drága zenekar vagyunk, akiknek a helyére a fiatalok szeretnének bekerülni. Ez ellentmondásos helyzet. Jön egy negyvenöt éves „gyerek”, akit én tanítottam be és a világ egyik legjobb muzsikusa lett, és azt mondja: igaz, hogy Benkó harmincegy évesen megnyerte Európa nagy fesztiváljait, de már hetvenéves, én negyvenöt, és még mindig nem adta át nekem a helyét. Ha még tíz évig játszik, én már kiöregedtem. És ez így igaz, ha nem jönnek a még fiatalabbak, kimarad egy korosztály.

És jönnek? Szóhoz, illetve színpadhoz juthatnak?

Jönnek, nagyon sok a tehetséges fiatal muzsikus, általában a dzsesszben sok a tehetség, van sok jó dixielandzenész is. A baj csak az, hogy a dixieland eredetileg New Orleans kocsmáinak a zenéje, igazi nagy hangulat a dixiekocsmákban van. Én már a ’60-as években azon kezdtem dolgozni, hogy ezt a hangulatot vigyük el a legelegánsabb koncerttermekbe is. Mert a kocsmában elérni a sikert, ahhoz jó előadóképesség és hangulat kell. De ha az ember egy londoni, moszkvai vagy berlini koncertteremben lép fel, ahol több ezer, nagyon igényes, klasszikus zenéhez szokott fül kezdi szétcincálni a hallottakat, ott nincs pardon. Nem lehet hibás hang, rossz elképzelés, széthulló zenekar. Ott hibátlan zenének kell szólnia. Büszkén mondom, hogy a Benkó Dixieland Band az elmúlt tíz évben csak élő koncertfelvételeket ad ki lemezen. Évente 200-250 koncertet teljesítünk hibamentesen, nem kevésről van szó! Ez elsősorban művészkollégáimat dicséri, akik nagyon nagy energiával készülnek, gyakorolnak most is, és elviselik az én terroromat.

Ugyanolyan maximalisták, mint ön?

Nem! Egyáltalán nem azok, ők szenvedő alanyokként élik meg ezt a helyzetet. Valójában sokszor nagyon nem tetszik nekik, amit én kívánok tőlük, mégsem mennek el a zenekarból, mert élvezik a sikert, a jó megélhetést. Valamit valamiért! Ennek az igényességnek az utánpótlása kicsit nehéz feladat, mert hát meg kell élni. A fiatal muzsikusnak hiába magyarázom, hogy majd húsz év múlva ő is világhírű lesz és akár a Zeneakadémián is játszhat dixielandet, neki most kell megélnie, a gyermekeit nevelni. A mai zenésznek a megélhetésre kell hajtania, míg mi a dicsőségre hajtottunk, mert volt „polgári” foglalkozásunk. Manapság rossz a kultúrpolitika, csibészek lepték el a piacot, sok pénzt kimentenek a kultúrából, ami marad, az is gyakran vakvágányra kerül. Pedig minden létező dolognak a kultúra az alapja: hogy egy csavart jól be tudj húzni, hogy az emberek ne késeljék meg egymást az utcán vagy hogy tudjunk beszélgetni egymással.

Ezt felnőtt fejjel érti, érzi az ember. De vajon ön tizenhét évesen, amikor a zenekarát összehozta, nem csak szórakozni akart? És miért pont a dixielanddel?

A mai fiatalabb korosztályból sokan nem tudják, milyen volt a kultúra az ’50-es években Magyarországon. A közönség lényegesen műveltebb volt, mint ma. Az iskolában nagyobb hangsúlyt fektettek a zenei oktatásra, de nevelték is a gyerekeket. Ha kellett, akár körmösökkel is. Én is kaptam, mégis rendes ember lett belőlem! Szóval abban az időben a szving volt nagyon népszerű, kiváló zenész volt a Csepi, Tabányi, Körmendi, jó szalonzenekarok, bigbandek játszottak. Akkor kaptam ajándékba egy Armstrong-lemezt, az Ambassador Satch címűt, amibe beleszerettem. Azt kezdtük utánozni a barátaimmal az ’57 februárjában megalakított zenekarunkban is. Annyira beleszerettünk ebbe a stílusba, hogy akármilyen váltás jött a zenében, mi hűek maradtunk hozzá. Az azóta eltelt évek során kb. hetven zenész fordult meg nálunk, a BDB tagja volt Benkő László későbbi omegás, Laux József a Locomotiv GT-ből, Solymos Antal, Frenreisz Károly és sokan mások. De én New Orleans zenéjét egy pillanatra sem untam meg. Se hallgatni, se játszani, se gyakorolni, de még róla beszélni sem. Ettől megy a gépezet! Ezért tudunk évente sok-sok koncertet összehozni Sajógalgóctól – ahol minden nyáron Benkó-napokat tartanak, az a falu búcsúja – a Művészetek Palotájáig. A legnagyobb nézőtér 350000-es volt Portugáliában, de játszottunk már egy német világcég elnöke születésnapján is hat embernek! Megtisztel és szeret bennünket a magyar közönség is, hiszen a tízezres Sportarénát tizenhétszer töltöttük meg. A 70. születésnapom áprilisi jubileumi koncertje zártkörű lesz a Művészetek Palotájában. 1700 ember fér be, de decemberben már nem lehetett jegyet kapni. Nekünk szinte mindegy, hányan ülnek a nézőtéren, egy a fontos, élvezzék a zenénket és szeressenek bennünket. Ezért működtetjük budapesti klubunkat és ezzel a céllal alakult baráti körünk is. Honlapunkon taggá lehet válni, és akkor rendszeresen kapják majd híreinket. Jelenleg 40000 levelezőpartnerünk van, ez óriási tömeg. Magyarországon ilyen nagy párt talán nincs is, a DIXIE-párt a legerősebb! Azt kell mondanom, hatalmas erő ez a rajongótábor. S bár a nemzetközi díjainkra, kitüntetéseinkre, az itthoni elismerésekre, a Kossuth-díjra rendkívül büszke vagyok, a legnagyobb elismerés a közönség szeretete. És ezt szeretném még sokáig élvezni.

Mi pedig az önök zenéjét! Köszönöm a beszélgetést, a viszontlátásra Dunaszerdahelyen.

Nagyításhoz kattintson valamelyik képre: