Zsibbadás

Fico miniszterelnök (aki egyébként előszeretettel barmolja az újságírókat hiénáknak meg idiótáknak) újabban naponta kiáll a sajtó elé és csípőből tüzel az ellenzék vezető pártjának elnökére; mi több, olyannyira dramatizálja ezt a tónust, hogy bejelenti: az életét is félti, ha majd kiteríti az SDKÚ – szerinte – maffiamódszereit igazoló valamennyi terhelő bizonyítékot.
És a politikai ripacséria most is sikert arat, mert Mikuláš Dzurinda ugyan nyakig ül a zűrös pártfinanszírozás okozta trutymóban,ám amíg bírja szusszal, addig minden mondatával a sarokba szorított eb dühével viszont támad.
Ebben a hangos országos zsibbadásban az utca embere pedig újra megbizonyosodik arról, hogy kifulladt, kiégett, megfáradt, meggyötört a szlovákiai politikai elit: számos pártvezető kereken két évtizedes karriert tudhat a háta mögött, viszont eredményeik felsorolása nem foglalna el hosszú oldalakat. Hacsak a gyűlölködést nem vesszük a szlovákiai politika professzionális karakterének. Mert meseországban él, aki nem látja: pusztán három-négy napja, hogy naptárilag kijelöltetett a parlamenti vokscsata dátuma, de már ma elkeserítő hallgatni a szó- és fogalomfacsarásokkal összefabrikált fából vaskarikát. Húsz évvel a rendszerváltás után a pártok, úgy rémlik, visszahozták a pártállami színvonalat s metódust: már maguk is elhiszik saját propagandájukat, stílusuk helyességét. Vagy mindenesetre megkísérlik ezt a régi dalitársulatok cinikus jelszavával, mely szerint a publikumot nem lehet eléggé lebecsülni...
Heveny kampánylázukban viszont elfelejtik, hogy a nézőtéren nemcsak a betanított előtapsolók hada lesi ájult ragaszkodással a Vezér(ek) útmutató szavát, hanem jócskán akad a tömegben jó ízlésű közönség is. Amely a gladiátorjáték helyett ésszerű polémiát remél, az érvek, a programok összecsapását várja. Sajnos, már most, a kampány legelején látni: a mitikus vezetők ódzkodnak az igazi riválissal vállalt vitahelyzetektől, az éles, de higgadt ütközéstől. Elvégre a mitikus vezető nem veszíthet – ha mégis, akkor oda a mítosz. Ami pedig elő is fordulhat, hiszen ha csupán ketten vannak a ringben, minden kijelentés, adat, hivatkozás azonnal viszont választ, -kérdést kínál. E vita hallgatóságának pedig a mérlegelés, a gondolkodás lehetőségét adja. Mindennek figyelembe vételével talán nem is meglepő, hogy a vetélytársat paranoiásan gyűlölő Szlovákiában nem módi a nyíltszíni kétszemélyes megmérettetés, mert ahhoz több kell, mint holmi saját maszlaggal egyedül házalni a saját táborban. Vitaszituációban ugyanis ez a hamis propaganda tíz percen belül visszaüt.
Mégidőben, szűk fél évvel a választások előtt szólok:nemszeretnék ostobának látszani, aki az elkövetkező hetekben-hónapokban idilli állapotokra számít; vagy arra, hogy a pártok egyetértésben összeborulnak. Dehogyis. Essenek egymásnak – de érdemi kérdésekben. Programok mentén és ellen – érvekkel! Igenis, hitessék el, hogy amit képviselnek, nem önös érdekük,hanemaz országé. Az emberek józan többsége nem hülye, megérti. Pontosabban: szívesen megértené. Ha Szlovákiában nem az volna a jellemző politikusi párbeszéd, hogy az egyik nagyot mond, a másik nagyot hall. Viszont a gyalogpolgárnak hiába jó a hallása, nem hall semmi jót. Legföljebb azt látja, hogy gyűlölet nincs olyan mély, amelyet nem lehetne tovább ásózni.