Az Európai Bizottságnak a pénzügyminisztérium által megküldött 2009–2012-es időszakra vonatkozó stabilitási programjában az szerepel, hogy az államháztartási hiány (deficit) 2012-től csökkenne a bruttó nemzeti termék (GDP) 3 százalékának megfelelő összeg (az Európai unió által megkövetelt szint) alá, és legkésőbb 2015-re már nullszaldós lenne az összes közkiadást tartalmazó büdzsé. (Nem árt emlékeztetni arra, hogy az euró bevezetése előtt 2007-ben leadott konvergenciaprogram szerint idén már 0,8 százalékon kellett volna lennie a hiánynak és jövőre terveztek nullszaldós büdzsét.) Emellett Ján Počiatek pénzügyminiszter felvetette egy alkotmányos többséggel elfogadott törvény lehetőségét, amely egy előre megállapított szinten (ötletszerűen elhangzott a GDP 50 százaléka) maximálná az államadósság mértékét. Hogy a spórolási szándék még hihetőbb legyen, a parlamenti többség a gázolaj fogyasztási adójának csökkentésével egy időben (mintegy annak kompenzációjaként) elfogadta két minisztérium, a környezetvédelmi valamint az építési és vidékfejlesztési megszüntetését, illetve beolvasztását más minisztériumokba 2010. július elsejétől.
Ez utóbbi lépés azért komolytalan, mert a választások után bárki megváltoztathatja, ha ezt a koalíciós matematika megköveteli, ráadásul senki sem garantálja, hogy a két megszüntetett minisztérium állományából akárcsak egy alkalmazottat is elbocsátanak. De még ha ez megtörténne is, az így megtakarított összeg csak egy csepp a teljes állami kiadások tengerében.
A stabilitási programban szereplő vállalások nemcsak azért hiteltelenek, mert a kormány a múltban már felrúgta őket, hanem azért is, mert az unión belül nem létezik hatékony mechanizmus a tagállamok felelőtlen túlköltekezésének megakadályozására. Az egyetlen dolog, ami a múltban gátat tudott szabni a politikusok osztogató kedvének az euró bevezetéséhez szükséges ún. maastrichti kritériumok teljesítése volt (bár a görögök itt is inkább statisztikát hamisítottak), de ezen már túl vagyunk.
A maximális államadósságot szabályozó alkotmányos törvény tervét azért kell fenntartásokkal fogadni, mert a politikusok ritkán kötik meg a kezüket ilyen jogszabályokkal, és még ritkábban teszik ezt úgy, hogy hatékony független ellenőrző szervezet felügyelje őket, amely akár szankciókat is alkalmazhat konkrét felelősök, netalán az egész kormány ellen. Ha ez a csoda véletlenül mégis megesne, a hivatalosan kimutatott államadóssági statisztikák akkor is hamisíthatók, könyvelési trükkökkel kozmetikázhatók, vagy PPP-projektekkel és halmozódó belső adósságokkal kikerülhetők.
A „spórolási szándék” azonban leginkább azért nevetséges, mert az a Robert Fico vezette kormány villog vele, amely 10 százalék feletti gazdasági növekedés idején (2007) sem tudott kiegyensúlyozott költségvetést elfogadni, 2009-től pedig minden idők legnagyobb szlovákiai államháztartási hiányaiért felelős, amelyek már jövőre a GDP 40 százaléka felé emelik az államadósság mértékét (a 2008-as 27,7%-ról). Ráadásul a hivatalosan nem elkönyvelt, közvetett államadósság (főleg a PPP-konstrukcióban épülő autópályák költségei) is legalább ekkora mértékben növeli az állam (vagyis az adófizetők) tartozásait.