SZABÓMIHÁLY GIZELLA
Az Új Szó is tudósított arról, hogy a szlovák kulturális kormányzat módosítani kívánja az 1995-től hatályos ún. államnyelvtörvényt. Az államnyelvtörvény módosítását a Kisebbségvédelmi keretegyezménynek és A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának végrehajtását ellenőrző nemzetközi szakértői bizottságok is szorgalmazták, mégpedig arra való hivatkozással, hogy e jogszabály gátolja a kisebbségi nyelvek használatát, egyes rendelkezései pedig ellentétesek a Szlovákia által vállalt kötelezettségekkel. Sajnálatos azonban, hogy az indítvány kidolgozói a nemzetközi szakértők ajánlásait nem fogadták meg, és nem az ajánlott értelemben kívánják módosítani a törvényt.
Az indítvány indoklása azt sugallja, mintha az Európai Unióban „természetes” volna az ország többségi nemzetének nyelvéről mint államnyelvről törvényt alkotni. A szöveg a 27 tagú unióból Írországot, Finnországot, Szlovéniát, Franciaországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot és Magyarországot említi olyan országként, ahol az államnyelvnek a nyilvános kommunikációs helyzetekben való használatát törvény írja elő, egyúttal a szövegezésből úgy tűnik, mintha ezekben az országokban a szlovákiaihoz hasonló szinten szabályoznák a kérdést, pedig ez egyáltalában nincs így.
Az ír és a finn nyelvtörvény esetében szó sincs arról, hogy ezek a nyelvek előnyt élveznének a többi (pl. kisebbségi nyelvvel szemben), e jogszabályok a többnyelvűséget preferálják. Az ír törvény a köztudottan kevesebb beszélővel rendelkező ír nyelvnek a domináns helyzetben levő angollal szembeni egyenrangúsítását célozza, és a hivatalos kapcsolatokban mindkét nyelv használatát támogatja: így a hivataloknak az ügyfél által választott nyelv, tehát az ír vagy az angol szerint kell alkalmazkodniuk. A finn nyelvtörvény értelmében az országban a finn és a svéd nyelv is hivatalos, s az egyes települések státusza határozza meg, melyik nyelv van domináns helyzetben. A nyelvtörvény a közszolgáltatást végző intézmények számára is kötelezővé teszi a kisebbségi nyelvű tájékoztatást. Igaz ugyan, hogy a szlovén nyelvtörvény előírja a szlovén nyelvű tájékoztatást, emellett azonban hatályosak azok a törvények is, amelyek értelmében az olasz és a magyar kisebbség által lakott területeken ezek a nyelvek is hivatalosnak számítanak.
A magyarországi ún. reklámtörvény a címe szerint is elsősorban az üzleti életben használt feliratokra és reklámokra, azok nyelvére vonatkozik, és egyáltalán nem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát, sem a hivatalos kapcsolatokat.
A fent említett négy országon kívül olyan országok nyelvtörvényeit sorolja fel az indoklás, amelyek köztudottan diszkriminatívan közelítenek a kisebbségi nyelvi jogokhoz, s közülük egyik sem ratifikálta A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját. A szlovák nyelvtörvény leginkább éppen ezekhez hasonlít, s látható, hogy számos kérdésben ezekhez igazodik, esetleg ezekből merített ötletet. A szlovák (litván, észt, lett) érvelés a franciához hasonlít: az ún. loi Toubon támogatói szerint a nyelvtörvény nem irányul más nyelvek ellen, célja a francia nyelvnek a védelme, ugyanis a francia közös „nemzeti nyelvként” biztosítja az állampolgároknak a társadalmi és a politikai életben való egyenrangú részvételét. A valóságban azonban ezek az államnyelvtörvények – még ha nem is mindegyik használja ezt a megnevezést – egyéb nyelvek, például a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát korlátozzák, hiszen a kisebbségi nyelvű szövegek csak másodlagosak lehetnek a kötelező államnyelvű, azaz többségi nyelvű szöveg mellett.