Rendszámbiznisz: kinek kell a balhé?

A szerzőnő az írás utolsó mondatában feltette a kérdést, mely már a régi rómaiakat is a legjobban izgatta: cui bono? Kinek az érdekében állt mindez?

A kérdés már csak azért is módfelett érdekes, mert anno a képviselő asszony volt az, aki egy fényes júliusi napon felhívta egyik szerkesztőnk figyelmét az ügyre, azt kérve, foglalkozhatnánk a problémával, mert mindenféle csúnyaságok terjengnek ezzel kapcsolatban. Mi pedig eleget tettünk a képviselő asszony kérésének. Ezen a ponton adott a kérdés: Bauer Edit annyira naiv volt, hogy azt hitte, mi majd mindennemű utánajárás nélkül írunk a botrányos helyzetről és kimosdatjuk a szerecsent, vagy pedig ezúton próbálta rafinált módon visszahozni a lecsengettnek látszó témát a közbeszédbe, sőt, a helyi szintű kis botrányt országos méretűvé emelni? (Avagy, ha júniusban a helyi „mendemondák“ alapján nem sikerült Szabót meneszteni az ügyvezetői székből, akkor egy országos szintű botrány után talán könnyebb lesz kipenderíteni?) Ha az első magyarázat ül, akkor a kuratóriumelnöknek csalódnia kellett, mert lapunk azt tette, ami kutya kötelessége - becsületesen utánajárt a dolgoknak, és leírta, mire jutott. Ha a második magyarázat helyes, akkor viszont nem kellett csalódnia Bauer Editnek. Nincs olyan sajtótermék, mely ne örülne meg annak, ha felcsillantanak előtte egy ilyen „zsíros falatot“. A választ a kérdésre, hogy akkor naiv vagy rafinált-e a kuratóriumi elnök asszony, csak maga Bauer Edit tudhatja.

Talán kevésbé ismert tény, de Szabó Zoltán alapítványi ügyvezető bizniszeléséből először az RTL Klub egyik májusi műsorának levetítése után kerekedett helyi jellegű botrány. Azért csak helyi jellegű, mert viszonylag kevesen nézik mifelénk a nevezett tévécsatorna Házon kívül című műsorát -melyben rejtett kamerával meglátogatták Szabó vállalatát is -, másrészt pedig a Ganador tevékenységének leleplezése csak a riport „mellékterméke“ volt. A stáb egy szlovák rendszámokkal üzletelő komáromi céget keresett - ilyenből több is van -, és Szabó pechjére a riporter pont a Ganadort lőtte ki az interneten (ami nem is csoda, hiszen ott is prominens helyen hirdette magát a vállalat a szlovák rendszám címszó alatt...). A műsorban ráadásul nem is nevezték néven a céget, a Danubius kollégium épülete pedig csak a műsort nézők tört részének lehetett ismerős, ahogy az „álruhás“ riportert fogadó kikockázott képű ganadoros munkatárs is - s így csak minimális számú, nagyrészt helyi lakos fejében állhatott össze a kép. Bauer Editnek köszönhetően viszont hetekkel később elkezdtük kibogozni a tévés „mellékterméket“, nyomozásunk eredménye pedig már három hete közkincs.

Az ügyben meg kívántuk szólaltatni a botrányt de facto elindító kuratóriumi elnök asszonyt is, ám mivel nem tudtuk elérni, be kellett érnünk a lavina elindításának pillanatában mondott szavaival. Meglepetésünkre Bauer Edit a cikk megjelenése után sem kívánt nekünk nyilatkozni - illetve kérdéseink megválaszolását a rövidnek semmiképpen sem mondható állásfoglalása leközléséhez kötötte. Aki tudja, hogyan működik a sajtó, annak tudnia kell azt is, hogy a média azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek őt - és rajta keresztül az olvasót - érdeklik, nem pedig azokat hozza le, melyeket senki fel sem tett.

Bauer Edit hozzáállása azért is furcsa, mert az ügy nem az általa is fémjelzett alapítványról vagy annak kuratóriumi tagjairól szólt. A történet az elejétől az ügyvezető üzérkedésének etikusságáról szólt. Amiből a kuratórium elnöke maximálisan elegánsan is kijöhetett volna egy egyszerű „mindenképpen le fogjuk vonni a következtetéseket“ kijelentéssel. Ehelyett pánikszerű „nem nyilatkozom“-hozzáállásával és a semmitmondó állásfoglalása leközléséhez ragaszkodásával az asztalterítővel lassan magára rántotta az asztal egész tartalmát. Számunkra nem az a kérdés, hogy Szabó Zoltán szlovák rendszámokat intéz-e vagy sem. Ennek mi utánajártunk s tudjuk, hogy igen. Számunkra az volt kérdéses, mindez a kuratórium szerint helyénvaló-e s ha már Szabó mindenben Bauer Edithez küldött minket, választ kívántunk kapni a további kérdésekre is. Ehelyett egymásra mutogatást, félrebeszélést, az ügy szempontjából lényegtelen tények felsorolását kaptuk, mintha jópár illetékes azt hinné, az Új Szó azért jelenik meg, hogy az „ügyek“ felderítése helyett azok fehérre mosásával foglalkozzon.

Bauer cikkünk elején említett írásában több általunk feltett addig megválaszolatlan kérdésre is válaszolt a maga módján. Véleménye szerint „a kuratórium nem rendőrség“, nyomozásra nincs módja. Ezt senki sem kérte tőle, elég, ha a szemét nyitva tartja, vagy elolvassa, megnézi és értelmezi a média által feltárt bizonyítékokat. Mivel pedig a kuratórium a képviselő asszony szerint nem nyomozati szerv, hisz Szabónak, aki azt állítja, ő nem tett olyat, ami mi állítottunk. Arra a kérdésre, hogy ha igaz Szabó ezen állítása, akkor miért mondtak nekünk és a magyar tévéstábnak mást cége munkatársai, és miért hirdette szlovák rendszámok intézését a Ganador, az a válasz, hogy az alapítvány nem tulajdonosa a cégnek. Illetve, hogy a cég munkatársa nekik az ellenkezőjét állította. Emlékszik még a tisztelt olvasó Rafael Rafaj parlamenti aláíráshamisító botrányára? A Sme napilap bizonyítékokkal is alátámasztható állításával szemben a parlament elnökének elég volt Slota és Rafaj becsületszava is, majd ráadásként Paška hozzátette még: ő nem nyomozószerv, ennek nem járhat után... „Ha az én véleményemre kíváncsiak, akkor elmondhatom, hogy amennyiben a Ganador Kft.-nek volt ilyen jellegű hirdetése, az szerencsétlen dolog“ - áll Bauer írásában. Hm, az ilyen „szerencsétlen“ dolgokra nem kérdeztek rá véletlenül Szabónál? „Igaz, a féligazságokon alapuló rossz helyre címezett, rossz kérdések az igazsághoz nem sokkal vittek közelebb“ - írja Bauer. Kérdéseinket az illetékeseknek tettük fel. A „kiskertészetes“ Szabó mindenben (még a saját kft.-jével kapcsolatban is) Bauerhez küldött minket, Albert Sándor pedig, aki az ingatlan tulajdonosának (Pro Selye Alap) ügyvezetője, mindenben Szabóhoz irányított bennünket. Ha ezek az emberek - Bauer Editet is beleérve -rossz címzettek, akkor ki másnál érdeklődjünk? Bauer után szabadon mondhatnók: igaz, a tényeken alapuló megfelelő helyre címzett kérdések sem vittek volna minket sokkal közelebb az igazsághoz, ha mi magunk nem járunk utána. Lehet, hogy jó páran a jól ismert szlovákiai magyar körbemutyizás világában élnek még, ahol a „szépséghibákat“ nem mondjuk ki hangosan, de lapunk az ilyen ügyek felderítésével is bizonyítani akarja: mi nem kívánunk ennek a rendszernek a részei lenni.

A mi érdekünk - ha már az érdekekkel kezdtük - az, hogy a szlovákiai magyar közélet tisztább legyen, feladatunk, hogy tükröt tartsunk a közéleti szereplők elé és megírjuk a történéseket. (Mózes Szabolcs)

[2]