Rómában sétálni, s nem járni Visconti nyomában?

Don Luchino Visconti di Modrone – így hangzott a neve. Mellette az állt: Conte di Lonate Pozzolo, vagyis egy Milánó közeli település, Lonate Pozzolo hercege. Előkelőségét letagadni sem tudta volna, méltósága, eleganciája, az egész lénye ezt sugallta. Hogy Nagy Károly leszármazottja. Hogy hat testvérével együtt kivételes nevelést kapott. Hogy zenei tudásának alapjait Giacomo Puccini és Arturo Toscanini, az operairodalom egyik jeles zeneszerzője és a világszerte elismert karmester rakta le. Nem meglepő, hogy mielőtt filmes pályára lépett volna, zenét tanult, majd barátnője, Coco Chanel hatására divattervezést. Harmincévesen ugyanis elhagyta Milánót, és Párizsba költözött, ahol nemcsak Jean Renoirral, az akkor már neves francia filmrendezővel került kapcsolatba, hanem a baloldali eszmékkel is. 1942-ben, amikor első filmjét, a Megszállottságot készíti elő, a milánói családi birtokot, a két kastélyt elhagyva, Rómába költözik.

A város egyik előkelő negyedében, a Via Salaria 366-os száma alatt rendezte be az életét. A ház kívülről egyáltalán nem sejteti, kié volt e nemesi fészek. Belső pompájáról, gazdagságáról egyetlen négyzetcentiméter sem árulkodik. Csak a sok régi fotó.

Hosszú útra vállalkozna, aki térképpel a kezében, a Spanyol lépcsőtől elindulva gyalogszerrel szeretne eljutni a házhoz, amelynek mai lakója az ország egyik híres politikusa. Több kilométeres útszakaszt kellene maga mögött hagynia. Előbb csendes, idilli helyeken, majd egy végtelennek tűnő, zajos, forgalmas főút mellett haladva.

De már a Spanyol lépcső felett is Visconti nyomában járunk. Balra, ahol az első utca nyílik, rögtön az elején egy puccos étterem várja a pénzzel bélelt idegent. A Trinita de Monti nevű ristorante, ahol a Maestro egyszer csúnyán összekapott imádott színészével, élete társával, Helmut Bergerrel, akit az Istenek alkonyában, az Elátkozottakban, a Ludwigban, a Meghitt családi körben és Az ártatlanban láthattunk nála. A vonzó kinézetű osztrák színészen a hatvanas évek második felében, egy római vendéglőben akadt meg a szeme. Visconti akkor már túl volt a Camus regénye nyomán forgatott Közönyön, amikor Helmut pincérként tüsténkedett a teraszon. Meglátni és belebolondulni… majd rögtön az első szereppel az egekig emelni. Ez volt kettőjük történetének nyitó fejezete.

Szerelmük nem ismert gátakat. Helmut gyorsan beköltözött a Conte életébe, és ott is maradt annak haláláig. Féltékenységi drámákat kettőjük közül egyedül Visconti élt meg, imádott párja a hisztérikus rohamokban győzedelmeskedett. Liliana Cavani, a Maestro római barátnője, ugyancsak rendező engedte útjára egyik botrányos történetüket: itt, ezen a helyen, ebben a pompázatos étteremben a már nem kis önbizalomtól fűtött osztrák szépfiú büszkeségében egyszer csak odavágta testi-lelki jó barátjának, hogy kinek a társaságában töltötte az elmúlt két napot, benne egy forró éjszakával. Viscontinak ez a megcsalás sokkal jobban fájt, mint egy filmkritikus támadása. Tányér ugyan nem tört, de az evőeszközök állítólag elég hangosan csattogtak a festői módon megterített asztalon.

Visszafordulva a Spanyol lépcső felé, lábunk alatt hever az egész város. Déli ködfátyolba burkolózik a Szent Péter-bazilika, halvány körvonalait mutatja az Angyalvár, de hátunk mögött a Villa Medici, ahol az inkvizíciós eljárás után a ház urai vendégül látták Galileit, fürdik a napfényben. Közelében, a Villa Borghese nyolcvan hektáros angolparkjának árnyas fasorai alatt pár pillanatra megáll az idő. Tavak, tisztások, kerti lakok, nyári paloták, szobrok, szökőkutak ékesítik a helyet, de van itt képtár, régészeti múzeum, lovaglóiskola, sőt még egy kisebb állatkert is.

Golfautóba ülünk a park egyik forgalmas szegletében. Oldala nincs, erősen kell majd kapaszkodnunk, nehogy kiboruljunk belőle. Fekete fiú keresi a címet, valahonnan Közép-Afrikából vetődött Rómába, de már láthatóan jól érzi magát itteni életében. Via Salaria? A mobiljában nézi, de fél kézzel már startol. Dombok mellett, majd egy újabb parkon keresztül jutunk ki a főútra, amely már Visconti háza felé vezet. Nagy a forgalom, bele is veszünk, de jól száguld a kicsi kocsi. Vezetője nem igazán érti, mit magyarázok neki, hogy a helyszínen majd csak pár percet kell várnia, míg körbejárjuk a házat, és készítünk róla néhány felvételt. Nem kell azon méláznia, hogy vajon ki lakik itt, ki lehet az, aki ennyire érdekes két idegennek, mert már mondom is neki. Visconti nevére a szeme sem rebben. Zeffirelliről sem hallott, aki a Conte után birtokolta a házat. Hogy most éppen Berlusconié, arra már mond valamit, de inkább csak magának.

Állok a kapuban. Ezen lépett be egykor Romy Schneider és Alain Delon. Utóbbi éppenhogy csak túl volt a Ragyogó napfény forgatásán, amikor Londonban, a Covent Gardenben életében először meglátta őt Visconti, akit azonnal le is nyűgözött vonzó küllemével. Ennek köszönhetően kapta meg a Rocco és fivérei főszerepét, amellyel végérvényesen belopta magát rendezője szívébe. Romy Schneider szenved a féltékenységtől, és van is rá nem kis oka. De amikor Delon Rómába hívja, hogy ismerje meg szeretett rendezőjét, a színésznő meg sem áll a Via Salaria 366-ig. Négy libériás inas szolgálja fel a fogásokat. Visconti szeme sarkából kémleli csinos vetélytársát. Életrajzírói szerint Delon közös szerelmi zsákmányuk volt, bár a Maestro mindent megtett, hogy ennek a leghalványabb jelét se mutassa Romy felé. Nem sokkal később, amikor John Ford Kár, hogy k... című darabját vitte színre Párizsban, „elterelő hadműveletként” rá bízta Annabella szerepét. Ez pedig dupla örömet jelentett Schneidernek. Rajta tarthatta a szemét Delonon, hiszen színpadi partnere lehetett, és kiléphetett végre a Sissi-filmek romantikus hálójából. Vagy százszor játszották el a darabot, Delon örült Romy sikerének, de talán még inkább a magáénak, hogy nemsokára ismét Viscontival forgathatott A párducban.

Egy évvel később, 1964-ben Helmut Berger beköltözik Visconti palotájába. Ő még csak húsz, a Maestro már ötvennyolc esztendős.

„Nem vagyok biztos benne, hogy Luchino életében ő az igazi – nyilatkozza Laura Antonelli, aki Az ártatlanban játszott a rendezőnél. – De abban sem vagyok biztos, hogy megtalálja mellette azt, amit keres. A létező legnagyobb boldogságot.” Berger mindenesetre kitartott Luchinója mellett. Vele élt annak 1976-ban bekövetkezett haláláig.

Helmut Berger ma hetvennyolc éves. Visconti halála óta emberi roncsként, gyógyszer- és kábítószerfüggőként tengeti az életét. Egy nemrég bemutatott dokumentumfilm szerint mind a mai napig képtelen túltenni magát tragikus végű kapcsolatán.

Elsétálok a ház előtt. Sarokra épült, nem járhatom körbe. Udvarából nem szűrődik ki semmiféle zaj. Átmegyek az út túlsó oldalára, hátha onnan többet látok. Magas a kerítés, nem enged betekintést távolabbról sem. Itt már csak a falak emlékeznek a ház egykori lakójára. Visconti hamvai Ischia szigetén, ottani nyaralója kertjében, lombos fák alatt kerültek a földbe.