Ott jártunk: Kerskóban sírnak a fák

Kersko szíve a Hájenka vendéglő, amelyet Jiří Menzel Hóvirágünnep című alkotásából ismerhetünk. Bohumil Hrabal elbeszélései alapján készült, aki 1965-től rendszeres látogatója volt a helynek. Abban az évben vásárolt itt hétvégi házat, félúton prágai otthona és a nymburki szülői ház között.

„Ha itt élsz a kerskói pagonyban, vagy dolgoznod kell, vagy a vendéglőben ülni – vélekedett a cseh széppróza nagymestere. – A lágy szélben hol ide, hol oda hajló fenyők örökös csikorgásától-nyikorgásától ugyanis megőrül az ember.”

Tehát irány a Hájenka, az Erdészlak, ahol Hrabal gyakori vendég volt. Persze csak akkor, ha a tulajdonos rokonszenves volt számára. Mert ha nem, akkor a házához közelebb eső Szent József-forrás melletti Domečekben – Házikóban sörözgetett helybéli ismerősei körében. Hogy az Erdészlak mégiscsak közelebb állt a szívéhez, arra abból is következtetni lehet, hogy írásaiban gyakrabban emlegette. Valójában ő és Jiří Menzel filmje révén lett messze földön híres hely a Hájenka, ahova az író – köszvény ide, köszvény oda – még bicegve is naponta elballagott. Az oda vezető úton azonban mindig megállt a hetvennyolc méteres mélységből feltörő Szent József-forrásnál, amelynek vize a Jizera-hegységből folyik Kerskóig, de a legenda szerint hetven év kell ahhoz, hogy odaérjen. Kezével merített a vízből, úgy fröcskölte meg az arcát, miközben arra gondolt, hogy ötméteres mélységig csak régi holttestek, elkorhadt gyökerek, elpusztult állatok egykori tetemei porladnak. Tőlük van különös illata a víznek, írta, és érezte is a bőrén ezt az illatot, önmagát halhatatlannak tartva. A levegő is jó errefelé. Nyirkos, de egészséges. Patak csörgedezik a fák között, és rét is van a közelben, az Égeres. Ha felülről néznénk ezt az idilli erdei városkát, alaprajzában a páfrány levelét látnánk.

Ilyen helyen a szomját és az éhségét is boldogan csillapítja az ember.

Lassan kilencven éve, 1935 őszén kezdték építeni a Hájenkát. Eredetileg kávézónak készült. Josef Hyross volt az első tulaj, aki pár évvel később a lányára bízta a vendéglőt. Ő vezette 1949-ig, amikor államosították. 2019-től egy bizonyos Alžběta asszony kezében van, aki a családjával együtt süt-főz, viszi a konyhát és az egész Erdészlakot. Májustól az első hűvösebb őszi napig a sörkert is nyitva van, szabadtéri ülőhelyekkel. Reggel ötkor már nagy a sürgés-forgás a konyhában. A fél tizenegyes nyitásig mindennek el kell készülnie, ami az étlapon szerepel. A vaddisznóból készült gulyásleves, a fokhagymaleves, a pikáns húspástétom, a grillezett vadhús nem maradhat ki a napi kínálatból. A főételek sorában első helyen az őzhús áll gombás-tejfölös mártással és a füstölt hússal töltött burgonyás knédli. Ez utóbbi igazi helyi specialitás.

De! Amióta Jiří Menzel filmje, a Hóvirágünnep hírét vitte a világba a Hájenkának, a távolról érkezett vendégek ugyanazt szeretnék enni, amit a hrabali történet nagy lakomát csapott itteni hősei. Vadhúst csipkebogyó- vagy vörösáfonya-mártással, vagy klasszikus disznósültet káposztával és knédlivel. Szóba jöhet még a vaddisznóból készült, mesés pejsli is. Azok pedig, akik nem tudnak dönteni, rendelhetnek vegyes tányért, amelyen kisebb adagban mindez megtalálható. Sörből pedig van nymburki, ahol Hrabal töltötte ifjúkorát, és pilzeni, amelyet néha még itt is előnyben részesített. S amíg eszik-iszik a jónép, oda-odapislanthat a tévéképernyőre, és elkaphat pár jelenetet az „állandóan műsoron levő” Hóvirágünnepből, vagy elrévedezhet a Sörgyári capriccio falra akasztott képein. Előbbi belső felvételei egyébként nem itt, a helyszínen, hanem a barrandovi filmgyár műtermeiben készültek, de maga a vendéglő így is megjelenik a filmben. Ahogy Bohumil Hrabal is egy maga komponálta jelenetben, amint hosszú nyelű fándlival a kezében meri ki kerti árnyékszéke tartalmát.

A filmbeli lakomát a következőképpen vezeti fel:

„A kerskói erdőben nagy halom fenyőgallyat, nagy halom vörös és arany tölgyfavesszőt vágtunk, szép színes ágakat, egész rakomány cicomát vittünk az Erdészlak vendéglőbe, miként a vadászat utáni mulatságra szokás, és fenyőgallyal díszítettük fel a termet, és a két hosszú, ünnepien terített asztalra, a tányérok mellé fenyőágacskákat raktunk, és a tükrök mögé azokat az ősziesen színes tölgyfalombokat tűztük, és mindannyian örvendezve és félve vártuk, hogyan sül el a vaddisznó-lakoma” – írja, és Jiří Menzel filmjében pontosan ezt látja a néző.

„Hrabal úr, még abban az évben, amikor megvette a házat Kerskóban, belépett a helyi kiskertészek társaságába – meséli Tomáš Mazal, az író egykori barátja. – Az Erdészlak akkoriban már felkapott hely volt az erre járó kirándulók körében. Születésnapokat, különböző évfordulókat ünnepeltek itt a helybeliek. Hrabal úr frissen szerzett ismerősei révén lett a társaság tagja. Kertje nem volt. A tagok is legfeljebb tenyérnyi földterületet műveltek a házuk mellett, mivel a fenyők elfogják a napot, kivágni pedig nem lehet őket, tiltja a törvény. Aki Kerskóban vesz parcellát, annak meg kell őriznie a hely jellegzetességét. A fák által szabadon hagyott kis területen csupán zöldségágyás lehet pár szál káposztával, uborkával, paprikával és paradicsommal. Kerskóba nem kertészkedni járnak a prágaiak. Fiatalkorában Hrabal úr is inkább a nymburki szülői ház kertjét művelte, ahol főképp krumplit és fokhagymát termesztettek. Ott szívesen tett-vett, Kerskóban ilyesmi már eszébe sem jutott. Jó időben ott inkább kint írt a szabad ég alatt. Ebédre vagy vacsorára az Erdészlakba járt. Amíg élt a felesége, Pipsi asszony, természetesen ő főzött, de a frissen csapolt sör és a kellemes társaság mindig elcsalogatta otthonról. A vadast ő is szerette, egyébként nem volt ínyenc. Mindent megevett, amit elé tettek. Hétfőtől péntekig a prágai Arany Tigris sörözőbe járt, de a hétvégeken, amikor már egyedül élt, és Kerskóban tartózkodott, a Hájenkába, mert ott is kialakította a maga baráti társaságát. Az Arany Tigrisben azok találták meg, akik Kerskóba nem mentek utána. De a Hájenkában nem volt asztala. Ott oda ült, ahol éppen szabad helyet talált. Kersko mindig szép, csak fel kell tudni öltözni hozzá, szokta mondani. Mindegy volt neki, hogy milyen évszak van. Mivel a fenyőnek vékony a kérge, és alá fúj a szél, különös hangot ad ki. Mintha sírnának a fák. Erős szélben borzalmas ezt hallgatni. Ő sem szerette. Olyankor valósággal elmenekült a házból, és ment a Hájenkába. Aki délután ült be a vendéglőbe, annak azonnal feltűnt, hogy a helybeliek előtt az asztalon ott a zseblámpa. Hrabal úr sem felejtette otthon. Mindig magával vitte. Tudta ugyanis, hogy a visszaút, késő este, zárás után a sötétben nem lesz könnyű. Főleg pityókásan nem. Aki nem világított maga előtt az úton, az bizony illuminált állapotában nem egy fa törzsére nyomott fájdalmas csókot. Nyáron, ha Prágában elviselhetetlen volt a hőség, Hrabal úr egész hétre lent maradt Kerskóban. Olyankor még több időt töltött a Hájenkában. A kerskóiak szeretnek szórakozni. Gyakran megtalálják az alkalmat arra, hogy felszabadultan sörözgessenek. Különböző címen hirdetik meg összejöveteleiket. Például: „A milliomosok végnapjai.” Vagy: „Szőrmebundások bálja.” Sokszor be is öltöznek ennek-annak. Hrabal úr egyszer szőke női parókában ropta a táncot. Hogy honnan szerezte, nem tudom. De hogy nem komoran ült az asztal mellett, hanem egetverő jókedve volt aznap este, az biztos.”

Könnyű eljutni Prágából Kerskóba. Naponta több busz közlekedik Nymburk és a főváros között. Közigazgatásilag Hradištkóhoz tartozik a település, amelyet első látásra megszeret az ember. A Hájenkában készült vadasról pedig ne is beszéljünk. Világi!