Normális életre vágyva. A túlsúly lelki háttere

Nyelt egy nagyot, mosolyt erőltetett az arcára, és csak annyit válaszolt: „Önnek is szép napot! Fogalma sincs róla, mi az elhízásom oka, min megyek keresztül, legyen szíves, ne ítélkezzen felettem.” Gyorsan keresett egy üres széket. Míg elhelyezkedett, egyetlen ember volt a váróteremben, aki elismerően bólintott felé. Azt mondja, annyira jólesett ez a tekintet, hogy arra már őszinte mosollyal válaszolt.

Vissza az időben

Klári elmesélte, mindig is örökmozgó volt. Gyerekei születése után, igaz, felszaladt rá pár kiló, de sikerült is leadnia belőle. Persze, nem volt többé az a nádszálvékony, mint szülés előtt, de kövér sem. Jól érezte magát a bőrében. Miután letelt az anyasági szabadsága, visszament dolgozni. Kora reggeltől talpon volt, késő estig. Szerette a munkáját, néha ugyan volt némi stressz, de vajon létezik-e stresszmentes munkahely. Közben vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. Ahogy teltek az évek, jöttek a problémák. Gyerekei, bár kirepültek, szoros kapcsolatban állnak vele. Mindenben támogatják, de féltik is.

Kezdeni kell valamit

„Éreztem, hogy valami nincs rendben. Rossz volt a közérzetem, egyre gyengébb voltam, és a kilóknak sem tudtam parancsolni. Orvostól orvosig jártam. Kiderült, pajzsmirigyproblémám van. Vérvételek, kivizsgálások követték egymást. Végül megállapították, sugárterápiára van szükség.” Félni kezdett, úgy érezte itt a vég. Nem volt még hatvanéves, mikor 2020 márciusában az utolsó sugárterápia után a főorvos asszony behívta, és beszélgetni kezdtek. „Nagyon korrekt és megértő volt velem. Látta, mennyire nehéz a járásom, és azt mondta, muszáj valamit kezdenem magammal. Elmondtam, mi mindent próbáltam már tenni azért, hogy megszabaduljak a felesleges kilóimtól. Jártam fitneszterembe, fogadtam személyi edzőt. Diéták sorozatát próbáltam ki, szedtem a fogyókúra-tablettákat. Számoltam és mai napig számolom a kalóriákat. Jógaórákra mentem. Ha sikerült is megszabadulnom néhány kilótól, bizony, a duplája szaladt vissza rám.” Miközben, ahogy a lába fájni kezdett, újabb orvosokat keresett fel. Az ortopéd szakorvos azt mondta, ha lead néhány kilót, azonnal megműti. Addig szó sem lehet róla. Azt tanácsolták, sokat mozogjon. Ha fáj, vegyen be fájdalomcsillapítót, de mozogjon.

„Annyira meg akartam felelni, hogy megfogadtam, bevettem a fájdalomcsillapítót, és irány a fitneszterem vagy a kert. Úgy örültem, ha végigtornáztam az egy, másfél órát, ha gyalog el tudtam menni valahova, hogy a következményekre akkor nem is gondoltam.”

Klári kálváriája

Miután hazaért, azonnal kutatni kezdte az interneten, hogyan tudna magán segíteni. „Ráakadtam egy dietetikus, obezitológus szakemberre. Előre kifizettük a tanácsadások árát. Egy éven keresztül, minden hétvégén mentünk. Mindent betartottam, mindent úgy csináltam, ahogy mondta. Semmit nem segített. A válasz az volt, biztosan én vagyok az oka, mert nem tartom be, amit mondanak.” Rátalált egy kórházra, Lőcsén, ahol műtéti beavatkozással tudnak segíteni. 2020 júniusában időpontot is kapott az első konzultációra. „A konzultáció annyiból állt, hogy kezembe nyomtak egy papírt, melyen fel volt tüntetve, kilenc orvostól kell kivizsgálás és engedély, hogy alkalmas vagyok a műtétre.” Annyit mondtak neki, az már csak tőle függ, milyen időn belül szerzi be a szükséges papírokat. Június 12-én elkezdte, és bár volt várakozási idő, a pszichológushoz különböző tesztek miatt háromszor is vissza kellett mennie, augusztusban már meg is jelent a második konzultáción. „Nagyon rendesek voltak, október 28-ára meg is kaptam az időpontot a műtétre. Az aneszteziológus végül nem vállalta az altatást. Az ok számukra egészen egyszerű volt: kicsi a kórház, nincs kardiológus szakorvosuk.” Klári ekkor sem adta fel, hisz orvosa a sacai kórházat ajánlotta. Két héten belül már Sacán volt. Ekkor jött a hidegzuhany.

„A műtétet végzendő orvos olyan hangnemben beszélt velem, amilyet addig sehol nem tapasztaltam. A szó szoros értelmében megszidott, hogy mit képzelek én magamról. Ő bizony nem vállalja értem a felelősséget. Azt is a szememre vetette, vajon milyen családom van nekem, hogy beleegyeztek a műtétembe.”

Klári, aki addig pattanásig feszült idegekkel hallgatta a rázúduló szidalmakat, nem tudott tovább uralkodni az érzésein, sírógörcsöt kapott. Végül az orvos azt kérdezte, miért akar mindenáron meghalni, ha még 2-3 évet élhet a szívével. A történethez hozzátartozik, hogy a rengeteg fogyókúra, a gyógyszerek, a mindenféle diéták, bizony a szívét is megviselték. De nem adta fel, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy sikerülhet elérnie, amit annyira szeretne. „Folyton az járt a fejemben, amit Lőcsén mondott az orvos. Ajánlja a műtétet, csak a kórház nem megfelelő felszereltsége miatt ők nem vállalják. Tovább keresett, érdeklődött, így talált rá, a besztercebányai kórházra.

Most talán révbe érek

2021 májusában már ott volt egy újabb konzultáción. Legnagyobb megkönnyebbülésére a doktornő, miután átnézte a papírjait, és látva, hogy ez az egész már egy éve húzódik, meg Klári elszántságát is, még az év augusztusára megadta neki az újabb időpontot. „Azt mondta, minden addig elvégzett kivizsgálást elfogadnak. Boldog voltam, és elszánt. Úgy volt, augusztus 3-án műtenek. 2-án újabb altatóorvosi vizsgálat következett, mindent rendben találtak.” Épp a szobája felé tartott, mikor megállította a nővér, s közölte, sajnos mégsem tudja elszállásolni, ugyanis friss szívultrahangra és légzésfunkciós vizsgálatra (spirometriára) lesz szükség. Újabb csalódás és újabb időpont, ezúttal júliusra. Azt mondta, már szégyellt a kötelező kivizsgálásokra járni, mert mindig csak telefonon tudatták vele, hogy valami miatt elmarad a beavatkozás. Volt, hogy sürgősebb eset került előtérbe, volt, hogy az éppen dúló Covid miatt tolták odébb. Összesen hét alkalommal hívták, mindig újabb időpont miatt. Általában megértő volt, de megtörtént, hogy kiborult. Az utolsó időpont 2022. február 14-e lett volna. Azt már ő maga mondta le.

„Úgy éreztem, mint aki csapdába esett. Lelkileg teljesen felőrölt ez a három év. Ha most kellene a pszichológusi vizsgálat, már biztosan nem felelnék meg. Végső elkeseredésemben azt is mondtam a telefonba, hogy csak annyit kérek, legyenek őszinték. Nyugodtan megmondhatják, hogy nem vállalnak, mert rizikót jelentek nekik, nem kell magyarázkodni, sem sajnálkozni. Kaptam én már hideget, meleget.”

Így kellett történnie

Nagyon bántotta az egész huzavona, de a gyerekei és a férje azzal vigasztalják, hogy talán, mint mindennek, ennek is oka van. Valami miatt ennek így kellett lennie. Hogy talán a fentiek is ezt akarták. Az egyik gyermeke újabb dietetikussal találkozott, aki már nagyon sok mindenkinek adott reményt és esélyt.

„Belevágok most ebbe. Bízom benne, hogy ezúttal, ha csak apránként is, és tudom, hosszú időbe telik, de sikerrel járok. A reményt soha nem adom fel, mert élni szeretnék, örülni a gyerekeimnek, az unokáimnak és a családomnak. Mint bárki más.”

Az ítélkezés méreg

Már talán észre sem vesszük. Mérgezzük magunkat, és fröcsköljük a mérget mindenfelé. De miért? Meg tudjuk magyarázni? Mert egyáltalán nem olyan dologról van szó, ami magától értetődő. Mert bizony sokszor bele sem gondolunk, mit okozunk ezzel a másiknak. Persze, azért mindig vannak olyan emberek, ma is, akik nem törnek pálcát mások felett. És ez kiváltság. Tanulni kellene tőlük, barátkozni velük, mert sokkal boldogabb lenne az életünk. Ne mérgezzük tehát se magunkat, se a körülöttünk élőket. Ha eddig nem gondolkodtunk el ezen, gyorsan tegyük meg. Soha nem késő.

Szöveg Rajczi Emília