Ott állt a parton. Szél volt, a sodrás is erős volt. Ott állt a parton és azon igyekezett, hogy a nem túl éles látása ellenére kristálytisztán lássa mindazt, ami a túloldalon történik.
Dörzsölgette a szemét, remélve, hogy az segíti majd ebben. Homályos volt a kép, de a másik alak kontúrja túlon mégis kristálytisztán kirajzolódott előtte. Nem is lehetett volna másként, régóta ismerte már, minden egyes vonalát, ívét, hajlását. Pontosan látta, hogy odaát nem történik semmi sem, az ismerős formák nem mozdulnak.
Ott állt a parton. Némán, mozdulatlanul. Csak az erős szél rendezte a hajtincseit, belekapott, fel- és lefújta a hosszú koronáját, amely szabadon, kiengedve lengedezett. Állt csendben, némán és mozdulatlanul. Nézte a túlpartot. Az ott kirajzolódó alakot, amely izgágán, olykor-olykor tipródó mozdulatokkal jelezte, ott van, s élőként szemléli mindazt, ami szemben túl történik.
Mindketten álltak. A folyó egy-egy partján. Némán, csendben, mint egy kimerevített képkockában. Egymást figyelték. Tudták, ismerték a vonásokat, hosszú évek tekintetei kötötték már össze őket. Most azonban valami mégis teljesen más volt. Ismerték a rezdüléseket, mégsem tudták kiszámítani, kinek mi lesz a következő lépése. Most nem voltak lépések, sem következő miért.
Álltak mindketten a folyó egy-egy partján, ott a zúgó szélben, mégis a valaha volt legnagyobb csendben. Nem volt köztük híd. Csak a puszta látványuk, a távolságuk, s a lelkükben az érzés, valaha ott volt a híd. Nézték még egymást egy jó darabig, de nem volt mit tenni. A semmiben nem lehet valamit keresni.
Új hidat kell építeni. A hitnek és szeretetnek hídját.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.