Farkas Gabriel – képzeljük el, hogy szembetalálkozunk ezzel a névvel egy francia kisváros főterén, vagy egy olasz utcanévtáblán, vagy a Los Angeles-i hírességek sétányán, esetleg a bécsi Zentralfriedhof egyik sírkövén – vagy Basity Gréta kedvenc versében.
Akaratlanul is odavonzza a tekintetünket a váratlan ismerősség. Az idegenben átélt felszínes, turista bámészkodás egy pillanatra megszakad. Vajon ki lehetett ez az ember, akivel ismeretlenül is rokonságot érzek a neve láttán? Hogy került erre az idegen helyre? Miben azonos az ő sorsa az enyémmel? Talán ezek a kérdések cikáznak át az agyunkon.
Ha pedig történetesen meleg van, egyedül vagyunk és leülünk egy közeli cukrászda teraszán, gyökeret is vernek bennünk a futó gondolatok. Talán hellyel is kínáljuk a képzeletünkben újrateremtett távoli rokont. És az is előfordulhat, hogy feltesszük neki ezeket a kérdéseket.
Évekig éltem Magyarországon, de a határ most is csak egy köpésre van az otthonunktól. Mégis, ahogy átlépjük a tompai átkelőt, a rácsodálkozás gyönyörűségével olvasom a Hal és Italbolt, a Vegyeskereskedés, a Mi autónk és a többi feliratot – hiszen itt minden magyarul van. Kecskemét felett már megunom a dolgot. Megszokom, hogy minden plakát az anyanyelvemen kiabálja felém a hangzatos üzeneteket.
De az első öröm: „Tilos a meghatározott növények, növényi termékek Magyarországra történő behozatala” – még sokáig kitart bennem.
Ezért is látom magam előtt az Áprily-versben bóklászó magányos alakot, aki egy eldugott francia település főtéren erre a névre figyel fel: Farkas Gabriel. Hogy a manóba keveredett ide ez a magyar fickó, és ráadásul egy hősi halottaknak emléket állító márványlapra? Mi a túrónak ment ez el, hogy aztán vérét hullassa valami idegen hatalom idegen ügyeiért? Teszem hozzá: a legszemélyesebb és legnemzetibb ügyekért sem okos dolog a vérünket hullatni.
De ha már nyaralunk, és leülünk egy limonádéra, kérdezzük csak meg magát az ismeretlen holtat, hogy ő hogy keveredett bele a végzetes kalandba.
Persze nem válaszol, hanyagul mellénk telepszik, rágyújt egy cigarettára, kérdezget a Hortobágyról, meg hogy ismerem-e a Mészárosékat, gyakran jártak piacozni Szabadkára. Meg hogy ő megmondta, hogy ez a Monarchia nem fog sokáig tartani, persze akkor ki hitt neki, egyszerű lakatosinas volt hétgyerekes bugaci parasztcsalád sarja.
Ültök így, még le nem bukik a nap a kis templomtorony mögé, magyarázod, hogy mi volt, miután elhagyta szeretett és gyűlölt hazáját, hogy kerültél te a szerb határ másik oldalára, de alig érti és már nem is hallgatja, amit mondasz. Nagyokat cicceg a háborúk, a forradalmak, meg a modern világ meséi közben. Aztán veszi a kalapját, biccent egyet feléd és üdvözletét küldi a Mészáros Arankának, ha ugyan még eljár a szabadkai vásárba vasárnaponként libáért meg kukoricáért.
Olyan mindegy – hallod magadban a költőt. Olyan mindegy – hallod magadat, ahogy félhangosan magyarul megszólalsz Semur-en-Brionnais vörösbe hajló főterének egyetlen, műanyag székekkel és jéghideg citronáddal csalogató cukrászdájának teraszán. Már olyan mindegy ez az egész.
Basity Gréta
Áprily Lajos
Találkozásom Farkas Gabriellel
Repkényes kőfal, csorgó kút, kis utca,
estére váró francia falucska.
Haladtam halkan és nagyon magamban
a hulló napból csillanó aranyban,
s mint végtelen sétákon, otthon, ősszel,
itt sem találkozhattam ismerőssel.
Csak a halál ... a dombokról leszállna,
az utca-fordulónál rám találna...
S fogyott a fény és messze volt a párom,
s a Mont-Blanc s a halál a láthatáron.
Kis templom-térre értem. Rajta árván
friss oszlop állt: aranyírású márvány,
fölötte két sötét sas-szárny ível:
„Morts por la France”, nevek, Jean ... Jacques ... Pierre ...
s közöttük egy név: Farkas Gabriel.
Az ismeretlen arcu holt,
találgatom, vajon ki volt?
Határán túl szakadt magyart
milyen szeszélyü sors zavart
hullatni távol drága vért
e más hullámu halmokért?
Mogorva sas nem válaszolt.
S ahol az árnyék óriásra nőtt,
leültem a szomszéd kis bár előtt
és nemsokára édes aromát
kínálgatott a hűvös citronád.
Harangcsendítő, langyos este lett,
szellő indult a templomtér felett,
s az arcán semmi túlvilági jel,
halkan mellém ült Farkas Gabriel.
Fejünk felett kiváncsi csillag égett,
úgy kezdtünk csendes esti párbeszédet.
A Mont-Blancról, melynek hideg fehére
hóval mosolygott kurta életére.
Az ősről, aki – mig hadak bomoltak –
burgundi ég alatt maradt fogolynak.
Magáról és a vágyról, mely hiába
csalogatta az ősi pátriába.
S szelid szavából úgy áradt a béke
– csillagvilág az elcsitult vidékre –
hogy én sem féltem, leljen rám akárhol,
a mindenütt-jelenlevő haláltól.
Csak hallgattam, fakó ajkát figyelve,
sírból kiszállt Farkas Gabrielre,
amig a hang lágyan símult a csendbe:
„Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.