Für Anikó bizalmas kulisszatitkai

Zsinórpadlás a feje felett, forgó a talpa alatt, süllyesztő nyeli el, ha rááll. Veszély fentről, veszély lentről, veszély minden oldalról. Für Anikó eddig szerencsésen megúszta. Sem mellette, sem mögötte nem dőlt még el díszletelem. Nem is gondol ilyesmire. Olykor-olykor végigfut ugyan az agyán, hogy hoppá, hoppá, nehogy valami probléma legyen, de nem tartozik a félős színészek közé. Rosszul felszerelt ajtó megtalálta már, másvalaki miatt kisebb balesetet is szenvedett nemrég, de az is csak a combján hagyott nyomokat.

„Elég színes a paletta, hogy mi minden történhetett volna velem, de a Jóisten vigyázott rám. A nézők csak egy apró sikolyt hallottak tőlem, amikor háttal léptem a semmibe. Másfél méteresre sikeredett a manőver, de felpattantam és tovább játszottam. Arra sajnos nem volt alkalmam, hogy elmasszírozzam a zúzódás helyét, így aztán pár hétig két tenyérnyi sötét folt éktelenkedett a combomon.”

A parókától nem irtózik. Épp ellenkezőleg, eddig mindegyiket szerette.

„Az a jó, hogy nem mindig a saját hajamat kell nyüstölni, sütni-főzni, főnözni, fésülni, festeni. Felteszik a fejemre a parókát, és kész! Egy fehér, piros vagy akár kék parókának a mai színházi kifejezésmódban dramaturgiai funkciója van, vagy megerősít egy stílust. Természetesen máshogy áll a barna, másképpen a fekete, és egészen más irányba visz az ősz paróka, de jöhet bármelyik, nem mondom, hogy jaj, csak azt ne!”

Jelmezei között viszont már akadt olyan, amelyet finoman szólva nem szívesen viselt. Megjegyzéseket ugyan nem tett rá, szakmai alázata nem is engedte volna, de boldog volt, amikor utoljára öltötte magára.

„Ott akkor a darabot is utáltam, az volt a baj. És a darabot jobban, mint a ruhát. Szerencsére, ez csak egyszer-kétszer fordult elő. A tehetséges és eredeti ötletekkel dolgozó jelmeztervezőkkel mindig meg lehet beszélni, ha valami észrevételem van. Meg is köszönik, sőt kifejezetten szeretik, ha a színész a személyére tudja adaptálni a jelmezt. Kevés olyan dogmatikus jelmeztervezővel találkoztam, aki nem érezte, hogy ez összmunka, amely során én is harmonikus együttműködésre vágyom. A jelmeznek kifejezőnek és minden helyzetben működőképesnek kell lennie. Ha a színésznek van ezzel kapcsolatos gondja, azt az igazán jó jelmeztervező elfogadja. Ha netán nem megy úgy, ahogy szeretném, akkor elmagyarázza, megindokolja, hogy mi a gondja, én pedig igyekszem megérteni, elfogadni az érvelését. De volt már példa arra is, hogy annyira megtetszett egy nadrág vagy egy fehérnemű, amelyet a színpadon viseltem, hogy miután lekerült műsorról a darab, megvásároltam. Ékszerekkel, kiegészítőkkel is voltam már így. Néhány szerepem tárgyi bizonyítékát otthon őrzöm, ami persze nem azt jelenti, hogy időnként elérzékenyülve nézegetem őket, legfeljebb addig, míg dobozba kerülnek. Ha később aztán a kezembe veszem valamelyiket, legfeljebb harminc másodpercig csodálom és kész, nosztalgiázni nem szoktam felette. Futok tovább kiteregetni a ruhát, vagy kivenni a sütőből a kaját.”

Találékonyságát azokban a helyzetekben bizonyíthatja a színpadon, amikor megtréfálja őt egy kellék.

„Egyszer egy kulcsfontosságú tárgyat kint felejtettem. Megoldottam valahogy. Inkább az volt, hogy előbb vagy utóbb használtam valamit, nem a kellő pillanatban. A nagyoktól tanultam meg, hogy ha az ember kellékkel szeretne dolgozni, akkor a legelső próbától használnia kell. Hozzá kell, hogy nőjön a tárgy. A partnerévé kell válnia. Azzal együtt kell felépítenie a szerepet. Lehet az akár kalap is, nem csak egy bögre. Úgy kell vele bánni, hogy ihaj! Hihető legyen, hogy az a tiéd. Ne gondolja a néző, hogy ott és akkor adták először a kezedbe. Másképp nézek egy tárgyra, ha közöm van hozzá, ha már hozzám nőtt. Rettegni semmilyen kelléktől nem szoktam, de például a gyufa, az öngyújtó annyira öntörvényű tud lenni, hogy őrület! Szinte biztos, hogy nem akkor fog meggyulladni, amikor kell.”

Kés, villa, olló színész kezébe való? – adódik magától a kérdés. Für Anikó szerint módjával.

„Bármelyik veszélyes lehet a három közül. A kés semmiképpen sem lehet éles. Isten őrizz! Össze nem tört még semmi a kezemben a színpadon. Sem egy tányér, sem egy csésze. A fejemet viszont már majdnem betörtem. A Mezítláb a parkbant játszottuk, rosszul mértem be egy csövet, és hirtelen fordulatból bevertem a kobakomat. Ha nagyon-nagyon nézegetem, még ma is látszik a nyoma. Nagy púp volt a fejemen! Hideg vízzel vagy egy kés lapjával redukálni tudtam volna, de hátra volt tizenöt perc, míg kikerültem a színpadról. Dühömben még sírtam is, de az is beépült a szituációba. Mint kezdő házasok éppen veszekedtünk Cseke Péterrel. És pont belefért. A következő előadásra mindenesetre eltűnt a cső. Többé nem diktált. Egyébként azért jó sofőrök a színészek, kilencvenkilenc százalékban biztosan, mert a színpadon állandóan nyolcfelé figyelnek. Megszoktuk, hogy nemcsak magunkra és a szövegre kell koncentrálnunk, hanem a többiekre és sok egyébre is. Adódhat bármi, az előadásnak a lehető legkevesebb zökkenővel mennie kell tovább, nem állhat le.”

Külön feladat a színésznek, ha jelenet közben kell ennie. Természetesen ritmusra, hogy ne sérüljön a szöveg.

„A színpadi ételek mindig könnyen nyelhető, csúszós dolgok. Szeletelt alma, vagy szeletelt parizer. Mást nem fogyasztunk színpadon. Az is fontos, hogy végszóra lenyeljük a falatot. Ilyen helyzetben, ha étkezés folyik, kell, hogy legyen valami ital is a színen. Azzal gyorsan megoldható, ha félrenyel az ember. Szeszes ital nálunk, az Örkény Színházban még viccből sem került soha a pohárba. Isten tudja, kire hogyan hatna.”

A nevetőgörcs csapásként éri a színészt. Általában akkor sújtja, ha fáradt, ideges, vagy bakizik a kolléga. Vagy egyszerűen csak mókás kedvében van, és a nézőnek háttal állva grimaszol. A vele szemben álló pedig képtelen uralkodni magán.

„Baki vagy elszólás esetén is történhet ilyen. Ezek mulatságos helyzetek, főleg a közönségnek. De pár pillanatra, bizonyos határokon belül mi is más dimenzióba kerülünk. Persze, bizonyos határokon belül. A néző örül, ha szenvedni látja a színészt, főleg, ha előáll egy hangzatos hiba, és fulladozik a nevetéstől. Mentségünkre legyen mondva: esendő emberek vagyunk mi is, nem gépek. A néző ilyenkor még inkább velünk érez. Vagy ha egy drámai pillanatban elkezd lobogni egy ragasztott bajusz fele, és ott állsz fél méterre a partnertől, aki közben nagy átéléssel mondja a szöveget. Az tényleg humoros. A levegővételtől élénken lobog a szőrzet a szája felett. Azt nehéz megállni nevetés nélkül, nem is mindig sikerül. Vagy mert rosszul fogta meg, kiesik a kellék a kezéből. Ilyenkor nem eresztheted el magad, vasakaratra van szükség.”

Kellemetlenné tud válni a cipő is, ha egyszer csak szorít valahol, vagy ellenkezőleg, nem elég szoros, netán megkeményedett a bőre. A cipő a színésszel együtt szerepel. Az a jó, ha nem gátolja a játékban. Ha intelligensen viselkedik.

„Volt már olyan cipőm, amely cserben hagyott. Addig nagyon kedves volt. Szerettem. De mivel rég volt rajtam, menet közben levált a sarok borítása. Egy másiknak előadás közben kitört a sarka. A néző nem vak, látja, mi történt. Tudja, hogy nem én vagyok a hibás, még talán a cipőm sem, hiszen az sem tart örökké. Így alakult, és annyi! Ha ennek külön jelentőséget tulajdonítunk, másról szól a jelenet. A cipősarokról. Természetesen kell kezelni a helyzetet. Minél inkább titkolni, takargatni akarsz valamit, annál inkább rád irányul a figyelem. Tudomásul kell venni a dolgot, és menni tovább.”

A hangszálai nem a Madách Színházban játszott Macskákban, éneklés közben, hanem egy prózai előadásban, a Liliomfiban hagyták cserben az Örkény Színházban.

„Dupla mikroporttal, suttogva csináltam végig az előadást. Lemondhattam volna, de nem tettem meg, mert el volt adva a ház. Irtózatos érzés volt. Csak az én drága énekmesteremnek, Bagó Gizellának köszönhetem, aki szaktudásban is, emberileg is komoly hátország nekem, hogy úgy-ahogy meg tudtam szólalni. Senkinek nem kívánom ezt a helyzetet. Szörnyű, ha a színész úgy kel fel, hogy nincs hangja, de annyi sem, hogy jó napot! Tojássárgája mézzel? Halottnak a csók! Rajtam az nem segít. Légútilag én sokkal érzékenyebb vagyok. Inkább inhalálok, és ha az sem segít, jöhet a gyógyszer.”

Előadás miatta még nem maradt el, olyan viszont, hogy utolsó pillanatban lépett be a jelenetbe, előfordult már vele.

„Otthonosan pakolásztam a házban, amikor hívtak a színházból, hogy hol vagyok? Itthon, feleltem. Akkor jó lenne, ha azonnal elindulnál, mondták. Műsorváltozás volt. Megfeledkeztem, hogy én akkor is játszom. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Tizenöt évet öregedtem egyetlen pillanat alatt. Az volt a szerencsém, hogy az előadás huszonötödik percében kellett színpadra lépnem. Időben beértem. Egyszer moziban ülve nyilallt belém, hogy Úristen, elmúlt hat óra, és nézem a filmet, ahelyett hogy már a színházban lennék. Megszólalt a biológiai órám. Olyan érzés volt, mintha kilométernyi távolságból elindult volna felém egy hatalmas dárda, és betalál a gyomorszájba. A sor közepéről verekedtem ki magamat, és már kint, otthagyva a film végét, kétségbeesve lapoztam a noteszomat. Szerencsére nem volt előadásom.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2023/1. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen