Budapesti kacsaúsztató, avagy falusias élet a nagyvárosban. GALÉRIA

Majdnem falvak: Tabán és Óbuda

Ha a budapesti falusi életről van szó, alighanem mindenkinek a Tabán jut eszébe. Valóban példanélküli, hogy egy ilyen negyed fennmaradhatott egy világváros közepén az 1930-as évekig. Miközben Pesten nyolcemeletes, modern lakótelepi házakat emeltek, itt még földszintes házikókban éltek az emberek, olyan körülmények között, ami már akkor is rettenetesen elavultnak számított.

Ezzel együtt a Tabán nem volt falu, sokkal inkább Buda külvárosa – Budapest szívében. Településszerkezete szinte egy középkori városé volt (épületállománya azóta persze jelentősen megváltozott, utoljára az 1810-es tűzvész miatt). Ugyanakkor az egy-két török korból itt maradt épületrészlet, a házak homlokzata, az utcák burkolata és persze a fekvése is inkább kisvárosi hangulatot árasztott. Még a neve is Raitzenstadt, Rácváros volt németül. A fotókon felbukkanó, egy-két komolyabb épület megjelenése pedig már előre jelezte, hogy ha nem jön a nagy bontás, akkor házról házra alakult volna át a negyed.

Már az 1880-as évektől tervezték, hogy eltüntetik a városrészt, végül csak a harmincas években jött el ennek az ideje. A házak többségét lebontották, de a modern épületek felhúzására már nem maradt idő: jött a háború. A pusztítást Rákosi idejében fejezték be: 1949-ben lerombolták a rác templomot, mely ugyan sérült volt, de meg lehetett volna menteni. Állítólag Sztálin születésnapjára kedveskedett vele Rákosi: Jugoszlávia akkor épp ellenségnek számított, ezért a szerb templom eltüntetésének politikai üzenete is volt.

Hasonlóképpen alakult a régi Óbuda sorsa is, bár végzete csak évtizedekkel később jött el. Itt is egy új Duna-híd megépüléséig maradhattak meg a kis házak és az évszázados településszerkezet, akárcsak a Tabánnál. Az Árpád hidat ugyan már a harmincas évek végén elkezdték építeni, de az építkezés a háború miatt félbeszakadt, és csak 1950-ben adták át. A hatvanas években megkezdődhetett a „földszintes Óbuda” eltüntetése, és helyette a lakótelep felhúzása.

Néhány utcányi terület megmaradt mutatóba a régi városból. A Fő tér környéke, valamint két temploma, klasszicista zsinagógája és a mellettük álló néhány ház jól mutatja, hogy Óbuda sem volt falu. Hogy is lett volna, hiszen már a török előtt fontos város volt, és az maradt később is. Nem véletlen, hogy ez volt a – gyakran elfelejtett – harmadik település, amelyből Budapest megszületett 1873-ban. Az is igaz azonban, hogy a kis városmagon túl, a település nagy részének utcái, házai nem sokban különböztek a korabeli falvakétól. A városiasodás viszont már a század elején megindult, szép példái ennek a gázgyári lakótelepek, melyek korszerű lakásokat kínáltak a munkásoknak és a tisztviselőknek. Persze ennek a változásnak a léptéke sehol nem volt a panelházak megjelenéséhez képest.

A valódi budapesti falvakat azonban kijjebb kell keresnünk.

Vidéki élet Békásmegyertől Cinkotáig

A török kiűzése után elnéptelenedett települések maradtak körben Buda és Pest körül. A falvak birtokosai éppen ezért külföldről hoztak telepeseket, hogy élettel töltsék meg azokat. Főleg németek érkeztek Soroksárra, valamint a budai oldalon szinte minden faluba: Óbudára, Pesthidegkútra, Budafokra, Téténybe és az akkoriban még Promontornak nevezett Budafokra. Eközben a kelet-pesti falvakat (Cinkotát, Keresztúrt, és az akkor Csömörhöz tartozó Szentmihályt) szlovákok élesztették újjá.

A takaros falvakból ma már leginkább a templomok jelzik csak, kik is lakták a települést: a svábok katolikusok, a tótok evangélikusok voltak. A birtokosokat nem zavarta, ki milyen felekezethez tartozik. Míg Budán és Pesten csak katolikus és ortodox templomok állhattak, Óbudán és Cinkotán már javában tarthatták istentiszteleteiket a reformátusok és az evangélikusok is.

A később Budapesthez csatolt falvak semmiben sem különböztek a távolabbiaktól. A patakok partján vízi malmok, a Dunán pedig hajómalmok dolgoztak, amikor a fővárosban már hatalmas gőzgépes üzemeket építettek, elsősorban Ferencvárosban.

Dél és kelet felé a Pesti-síkságon már az alföldi települések világa fogadta az arra indulókat. Nagy legelők, gémeskutak, tanyák, kis egyutcás falvak. A messzi, romantikus vidék hangulatát jól jelzi, hogy 1848-ban, Budapestről megszökve egy kis falusi templomban házasodott össze nagy titokban Jókai Mór és Laborfalvi Róza – annyira ellenezte mindenki, hogy a fiatal író néhány hónapos ismeretség után, egy nála idősebb „színésznőcskét” vegyen el, akinek ráadásul akkor már egy törvénytelen gyereke is volt. Ezt a kis falut Rákoscsabának hívták, és ma a XVII. kerület része. (A teljesség kedvéért jegyezzük meg: a huhogóknak nem volt igazuk, a pár boldogan élt 38 éven keresztül, míg a halál el nem választotta őket.)

A budai oldal falvai más képet festettek. Az ott élők jelentős része a filoxéravész kitöréséig szőlőművelésből élt. Erre ma már csak egy-két itt maradt, útmenti kápolna emlékezetet, melyek egykor az egész domboldalakat beborító szőlőkben álltak.

A falvak mellett felépülő, közéjük ékelődő új parcellázású negyedek nagyon sokban különböztek a falvaktól. Már az utcahálózat is egészen más volt. A geometrikus szerkesztésű, általában négyzethálós felosztás teljesen elütött az organikusan nőtt faluképtől, mely a természeti adottságokat, például egy patak vonalát követte. Jellemző, hogy például a Wekerletelep tervezésekor egy szabálytalan vonalvezetésű városszerkezet nyert a pályázaton, de azt a minisztérium végül elvetette, mert túl nehéz lett volna megvalósítani. Így lett az utcarendszer a jól ismert geometrikus.

A huszadik század első felében épült korszerű kertvárosok a házak telken belüli elhelyezkedésével, az építés módjával és az építőanyagokban is különböztek a falvaktól. A régi településeken jellemzően hagyományos technikával építkeztek, gyakran még vályogot használva – a tégla csak a huszadik században terjedt el a népi építészetben. A lakásokat kevés és kisméretű ablak világította meg, és mindenféle komfort hiányzott belőlük. Az utcákra merőlegesen épültek oldaltornácos parasztházaik, amelyek nem csak a későbbi épületektől, de a már említett „majdnem falvaktól” is megkülönböztették az igaziakat.

A különbségre az új parcellázású városrészek szánt szándékkal is ráerősítettek: előírásokat hoztak, milyenek lehetnek a telep házai, hogy még véletlenül se nézzék azokat falunak. Volt, ahol nem engedélyezték árok ásását, előírták a szabályos kerítést és a homlokzat megjelenését, vagy külön rendelet tiltotta meg a szennyvíz utcára vezetését.

Érdekes, hogy a mezőgazdaság – ami kifejezetten a falvak sajátja – virágozott Budapesten a nagy bővítés előtt is. A bolgárkertészek például Zuglóban, Kőbányán és Külső-Ferencvárosban is dolgoztak, a terményeiket HÉV-vel hordták eladni a belső kerületekbe.

A falvak élete már Nagy-Budapest megszületése előtt is alaposan megváltozott, elsősorban a magyarországi németek háború utáni kitelepítésével. Ez egyes falvaknál szinte a lakosság teljes cseréjét, a hagyományok elvesztését jelentette. Az épített örökség jelentős részét a városfejlesztés söpörte el. Van, ahol csak a lakótelepi házak között árválkodó templom emlékeztet arra, hogy valaha ott egy falu állt. Így például Rákospalotán, vagy – az inkább nyaralóövezetként működő – Rákosfalván. Másutt csak egyszerűen félévszázad alatt lecserélődött az épületállomány, és ma már csak nyomát találjuk az egykori falunak.

Ezeket a nyomokat azonban érdemes felkutatni, mert sok helyen ma is meglepően szép falukép fogad bennünket a világvárosban.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István