Gyönyör József emlékezete 1. Küzdelmes élet a jogegyenlőség jegyében

A két világháború közti Selmec-völgyi nincstelenségből családja Franciaországban keresett kiutat. A „magyar idők” éveiben Egerben és Budapesten jogi doktorátust szerzett. A háború végén a magyar fővárosban orosz fogságba került. Mint ahogy a semmi szélén találta magát azokban a kaotikus hónapokban, amikor a vonatok hadifoglyokkal, hazatérő leventékkel, haláltáborokat túlélő zsidókkal, szülőföldjükről nincstelenül elűzött német milliókkal, a malenkij robotra, csehországi munkaszolgálatra elhurcolt magyarokkal zsúfoltan rajzolták át Közép-Európa etnikai térképét.

Az 1945-ben Szalatnyára hazatérő Gyönyör József – még több mint tíz éven át hontalanként – előbb Csehországban, majd Közép-Szlovákiában jogászként talált munkát. Utolsók közt, az 1950-es évek végén kapta vissza a csehszlovák állampolgárságot. Miközben állandó gyanúsítgatásoknak, megfigyeléseknek volt kitéve, hivatalnokként tekintélyes szakirodalmi – népesedéstörténeti és jogi – anyagot gyűjtött össze, s dolgozott fel a két világháború közötti közép-európai nemzetállamok, kivált a masaryki Első Köztársaság kisebbségeinek helyzetéről.

Szülőfalujától az egegi temetőig, ahol 2003-ban végső nyughelyére talált, alig pár kilométer a távolság; munkában, tudásban, tervekben, eredményekben gazdag életútja, tudós érdeklődése és felkészültsége azonban átfogta a csehszlovákiai magyarság történetének szinte teljes ívét. Mint ahogy a jogfosztottság éveitől az 1968–1969-es remények összeomlásán keresztül, az 1989-es rendszerváltásig tartó aktív éveit, az osztályharcos pártállam zsákutcás évtizedeit – köztük a Husák-korszak húsz évét – a mindennapi igazságkeresés küzdelmei határozták meg.  

„Mi itt születtünk…”
Ezekben a magán- és közéleti vívódásokban, vitákban, az ő sokat próbált nemzedéke számára az 1968-as rövid életű dubčeki reformperiódus kínált először esélyt a nemzetiségi jogegyenlőség kivívására. A vélemény-, sajtó- és vallásszabadság követeléseivel együtt azon a pozsonyi tavaszon a nemzetiségi egyenjogúság eszménye is részévé vált a korabeli politikai közéleti megújulásnak. „Mi itt születtünk. Ezen a földön éltek apáink és nagyapáink is. Ez a táj a szülőföldünk. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság a mi országunk, a mi hazánk is. Kölcsönös jó viszonyban és barátságban akarunk élni továbbra is hazánk többi népével, de azt ne kívánja tőlünk senki, hogy csupán nemzetiségünk miatt a jövőben is hátrányos helyzetben maradjunk velük szemben”– írta le Gyönyör József március 19-én a Mi lesz velünk, magyarokkal? című esszéjében azokat a sorokat, amelyek sokak véleményét tükrözték.

Fél évszázaddal a kisebbségi kényszerhelyzet 1918–1920-as kialakulása után, egy rövid pillanatra felsejlett az elméleti lehetősége annak, hogy az ország demokratikus átalakítása nyomán a magyarság is saját hazájának tekintse azt az országot, amelyhez annak idején a győztes hatalmak által kijelölt határokkal akarata ellenére odacsatolták.

Az „emberarcú” álom hónapjaiban egymást követték cikkei: ezekben felkészült és szenvedélyes közíróként felerősítette a Dobos László és Szabó Rezső által képviselt nemzetiségi jogérvényesítés érvrendszerét, mozgósítva ezzel az egész dél-szlovákiai magyar közéletet.

Szembesülve az egyre szenvedélyesebb korabeli magyarellenes szlovák indulatokkal, a korabeli szlovák sajtóban hónapokon keresztül visszhangzó támadásokkal, igyekezett egyértelművé tenni: nemzetiségi jogegyenlőség és önigazgatás nélkül minden demokratikus átalakulás torz és csonka marad. Ahhoz pedig az ország nemzetiségeinek, a legnépesebb magyar közösségnek, az ukránoknak-ruszinoknak, a megmaradt németeknek, lengyeleknek arányos politikai képviseletre, önálló nemzetiségi intézményekre, szabad nyelvhasználatra és minél teljesebb anyanyelvi oktatási hálózatra volt szükségük.

Husák vezetésével folytak a tárgyalások föderációs és nemzetiségi alkotmánytörvényről. Augusztus végére kiderült, hogy – nem függetlenül az augusztus 21-i katonai intervenció politikai következményeitől – a cseh–szlovák viszony rendezése egyre inkább háttérbe szorította a nemzeti-nemzetiségi egyenjogúság eszméjét. Az 1968. október 27-én – az utolsó órákban megcsonkított szöveggel – a prágai parlamentben elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvénybe nem kerültek be a kisebbségi önkormányzatiság és önigazgatás, a részvételi demokrácia alapelvei, mintegy előre jelezve, hogy a Varsói Szerződés tankjainak árnyékában a csehszlovákiai nemzetiségpolitikai kísérlet lehetőségeit szorosra zárták.        

Nemzetiségi közszolgálat
Csehszlovákia 1969. január 1-jével életbe lépett föderációs államformájának részeként létrejött a Szlovák Szocialista Köztársaság. Kormányában – az eredetileg tervezett két magyar miniszter helyett – Dobos László tárca nélküli miniszterként a nemzetiségi kérdések kezelését kapta feladatául. A kormány mellett Tolvaj Bertalan vezetésével létrehozott Nemzetiségi Titkárságon – Dobos László miniszteri apparátusában – Gyönyör József a nemzetiségi joganyag kidolgozásáért felelős megbízást kapott: ki kellett dolgoznia a szlovákiai nemzetiségi törvényt, a nemzetiségi oktatási törvényt, s ezek végrehajtási rendeleteit. Minderre azonban már nem adott esélyt a Husák-korszak „abszurdisztáni” rendszere.

A Sádovský-kormányban azonban egyre nehezebben lehetett képviselni a 68-as gondolatokat, terveket. Félelem nélkül című, 1969. januári írásában mindenkit arra biztatott, hogy az 1968-as „törvénynek érvényt kell szerezni az élet minden területén, ami közel sem lesz olyan könnyű, mint azt szeretnénk”. Ő maga mégis abban bízott, „elérkezett az ideje annak, hogy végre minden magyar újra félelem nélkül vállalhassa a nemzetiségét, és minden magyar szülő aggodalom nélkül olyan iskolába írathassa gyermekeit, amilyent megfelelőnek tart”.

Így azután maradt a jogsérelmek dokumentálása, a főosztályi szintre degradált Nemzetiségi Titkárság elemzési anyagainak nagy műgonddal való elkészítése. A pártonkívüli Gyönyör József, túlélve az 1970–1971-es tisztogatásokat, előterjesztéseiben dokumentálta azokat a szlovák oktatás- és nyelvpolitikai lépéseket, amelyekkel – az 1968-as nemzetiségi törvény betűjével szemben – a „testvéri közeledésnek” nevezett asszimiláció szovjet modelljét próbálták a dél-szlovákiai magyarsággal szemben érvényesíteni.

A nemzetiségi anyanyelvhasználat folyamatos korlátozásával, a magyar tannyelvű oktatás fokozatos államnyelvi átalakításával, a nyitrai főiskolai magyar tannyelvű képzést fenyegető lépésekkel szemben megpróbálta szembesíteni az egymást követő állampárti kongresszusok üres jelszavait az egyre sivárabb nemzetiségi valósággal. Amikor sokakat megfélemlítettek, ő egyre bátrabban lépett fel. Végh Lászlónak, Gyönyör József munkatársának a Fórum folyóiratban közreadott forrástanulmányaiból, a somorjai Fórum Intézet Levéltárában található Gyönyör-hagyatékra támaszkodó szlovák és magyar kutatók munkáiból tudjuk, korabeli nemzetiségi elemzései jórészt egybeestek a Duray Miklós által vezetett Kisebbségi Jogvédő Bizottság jelentéseinek következtetéseivel.

Mindez jól jelzi, milyen különös párhuzamos magyar világok, a kisebbségi jogvédelem szerkesztőségi, tanszéki, kollégiumi, egyesületi szigetvilágok, klubok működtek a Husák-korszak két sötét évtizedében. A főosztályi elemző munka mellett ekkor írta meg alapvető demográfiai és jogtörténeti munkáit, amelyekről Mács József húsz évvel ezelőtt teljes joggal írhatta: „Mind mostanáig senki nem írt az övénél fontosabb könyveket. Trianon utáni életünket írta bele. Apránként kell olvasni mindegyikből, hogy magunkba szívhassuk belőlük a tanítást! Mert könyveibe temetkezve jövünk rá, mennyire satuszorításban élünk, mennyire az asszimiláció malmában őrlődünk. (…) Őt olvasva láthatjuk magunkat a sivatagi homok peremén élő, kétségbeesetten lapátoló embernek is, aki félti a házát, az udvarát a homoktól, és eszeveszetten lapátol. Minden erejét összeszedve szembeszáll a mindent beborítani akaró homokkal, nem akarja megadni magát.”

Gyönyör József közírói, közéleti, tudományos munkássága fontos forrása százéves kisebbségi múltunknak. Az alkotmányos nemzetiségi jogegyenlőség általa vaskövetkezetességgel képviselt, de ötven éve – nem először és nem utoljára – elsikkasztott eszméje, intézményrendszere ma is mozgósító magyar – sőt, közös magyar–szlovák! – program, az alkotmányos patriotizmus alapja lehetne.

Szarka László