Szégyen? Irigység?

Egy újságban megkérdeztek embereket, hogy hol nyaraltak. Azt mondja egy hölgy, hogy elvitte az unokáját a tengerhez, és már most sajnálja a gyereket, amiért majd szeptemberben szégyenkeznie kell az iskolában, hogy ő csak Horvátországba jutott el. 

Mert a sok sznob szülő mindenféle messzi tengerekhez cipeli a gyerekét, akinek meg nem telik rá, annak szégyenkeznie kell. Pedig azok szégyellhetnék magukat, akik „törökbe” meg ki tudja hova mászkálnak. A szociban mind elmentünk Bulgáriába, mondja, mert egyenlőség volt, és senkinek sem kellett szégyenkeznie.

Tessék?! Többször újraolvastam ezt a nyilatkozatot, hogy jól értem-e. Igen, tudom, hogy vannak rongyrázó, vagy ahogyan én hívom, látszatemberek. Mindig is voltak. Ignoráljuk őket! Aki versenyezni akar velük, az ugyanolyan rongyrázó, mint ők. De nem gondolom, hogy mindenki, aki Horvátországnál messzebb megy, az rongyrázásból teszi (arról nem is beszélve, hogy annak, aki sehova sem megy, a közeli tenger is rongyrázásnak tűnhet, akkor meg ugye, a nyilatkozó is rongyrázó). De miért kellene szégyenkeznie annak, aki a becsületes munkával megkeresett és nem elherdált pénzéből otthon vagy külföldön nyaralást biztosít magának és a családjának? Az irigy emberek miatt? És miért szégyenkezik az unoka? Lehet, hogy épp az irigy nagyi ébreszti fel benne ezt az érzést? S az sem igaz, hogy a szociban mindenki Bulgáriába járt nyaralni. Akkor is volt, aki többet keresett, akkor is voltak társadalmi egyenlőtlenségek. Aki azt állítja, hogy nem, annak agyára jótékony homály borult, vagy szándékosan nem akar emlékezni. Vagy még nem élt abban az időben.

Az én szüleim például sosem voltak tengernél. Én kilencedikben először. Több osztálytársam minden évben járt, de nekünk, akik a nagyinál, vagy otthon vagy a Balatonnál, vagy egy üzemi üdülőben vagy táborban töltöttük a szünidőt, eszünkbe nem jutott szégyenkezni. Mi az élményeinkkel voltunk feltöltődve, azoknak örültünk, azokat meséltük egymásnak. Igaz, volt egy lány, aki mindenkire irigykedett. Még rám is, aki pedig a nyár egy részét otthon töltöttem, a kertben, könyvvel a kezemben. Emlékszem, hogy elsárgult, amikor mesélni kezdtem, hogy én Patagóniában jártam, meg az indiánok földjén, meg a Holdon és a tenger alatt. Na, akkor rájött, hogy ez talán nem lehetett igazi kirándulás, és rögtön megnyugodott. Nem is volt igazi, hiszen én a fantázia útjait jártam Bőrharisnyával, Grant kapitány gyermekeivel, Nemo kapitánnyal és a többiekkel. De arra már akkor rájöttem, hogy vannak, akik a nem megfogható dolgokra is irigykednek. A képzeletre, az álmokra. Mások örömeire.

Rossz lehet így élni. Nekik.

A többieknek meg gondtalan nyara(lás)t kívánok!

Ajánló