Csak felnőtteknek

Haló, kérem, ide nem jöhetnek be! – hangzik az erőteljes felkiáltás, majd újra – nem jöhetnek be!” Néhány másodpercig eltart, amíg felfogjuk, ez nekünk szól.

Egy tengerparti nyaralóhely puccos szállodájának előcsarnokában vagyunk. Pánikszerűen végignézek a gyerekeimen, talán sárosak vagy vizesek, ami nem lenne nagy meglepetés – pillanatok alatt képesek bevizeződni vagy besározódni –, de nem. Mi is a legjobb ruhánkat vettük fel az esti sétára, talán csak nem néznek koldusnak – villan át az agyamon.

„Rettenetesen sajnálom, ide gyerekek nem jöhetnek be. Ez »adults only« szálloda!” – mondja a recepciós lány, s a szemében kétségbeesettség. Ő is érzi, mennyire kínos a jelenet. Majd bocsánatkérően hozzáteszi: „Tudja, igazán nagyon sajnálom, én imádom a gyerekeket, de itt ez a szabály. Ha a főnökeim meglátják önöket, nekem lesz problémám” – hadarja, miközben teletömködi a gyerekek markát cukorkával.

Kisétálunk. Most már egyre jobban izgat a dolog. Hogy néz ki egy ilyen adults only szálloda? Talán eszement orgiákat tartanak a medencében, s a pincérek meztelenül szolgálnak ki, vagy mi a halál? Visszamegyek.

A foyer-ből egy belső udvarba lépek, ahol a vendégek éppen vacsoráznak. Orgiának nyoma sincs. Sőt, minden túlságosan is kultivált. Decens zene szól, halk beszédfoszlányok hallatszanak az asztaloktól. Mindenki nagyon elegáns, a pincérek hatalmas tányérokkal szaladgálnak, melyek közepén köpésnyi, beazonosíthatatlan összetételű fogások kukucskálnak.

Kezdem érteni. A mi szállodánkban nem igazán lehet beszélgetni vacsora közben a gyerekzsivajtól. S az embernek szerencséje van, ha evés közben nem böknek párszor a székébe a sültkrumplihegyekkel rohangáló kölykök. Előző nap már délután ötkor kiürítették a medencét, mert egy gyerek belekakilt, s másnapig már nem is lehetett fürödni.

Később élénk vita alakul a témáról kis társaságunkban. Egyik fele azon a nézeten van, hogy ez teljesen rendben van, hiszen azok az emberek azért fizettek, hogy nyugalomban tölthessék a szabadságukat. Engem viszont valami nagyon zavar ebben az egészben.Majd rájövök: a kulcsszó a fizettek.

Szóval már bármit meg lehet fizetni? Egy gyerekek nélküli világot is? Értem én, sok velük a macera, hangosak, piszkosak, idegesítőek. De talán elválaszthatatlan részei világunknak, nem? Sőt, társadalmunk alapkövei, jövőnk letéteményesei, ahogy politikusok mondani szokták kampányrendezvényeken. Egyelőre nem találtuk fel a reprodukció jobb módját a gyereknevelésnél. Valami nagyon elitista, nagyon nem demokratikus sejlik fel a mögött, ha fizetni lehet azért, hogy valahonnan kizárjuk a gyerekeket. Mintha mondjuk a romákat vagy a négereket akarnánk valahonnan kizárni. Tudjuk, van ilyen, rasszizmusnak hívják, s fel is háborodunk rajta.

Az viszont a jelek szerint bevett gyakorlat a demokráciának nevezett nyugati világunkban, hogy az ember csak azért nem léphet be valahova, mert gyerek. Pedig a gyerek pont úgy nem tehet róla, hogy gyerek, mint ahogy a roma sem tehet romaságáról. S pont úgy nem is tud változtatni rajta.

Elriaszt a gondolat, hogy mennyire elfogadók vagyunk a kirekesztéssel, ha „fizettek érte”. S eszembe jut, mennyi privát lakópark, sorompókkal lezárt utca épül Pozsonyban. Ahova csak azok mehetnek be, akik fizettek érte. Azon töprengek, vajon hol áll meg ez a folyamat. Vagy hol nem? Valahogy nem akarom megtudni a végét.

Ajánló