Medve, kutya, ember

Van nekem egy barátom, aki még a múlt századbeli ifjúkorában többedmagával sátorozni ment a Tátrába. Egyszer, amikor az erdőben túráztak, megmozdult a növényzet, de oly módon, hogy rögtön tudták, itt bizony nem a szellő fújdogál. 

Hát nem is. Medve volt. Eszeveszett rohanásba kezdtek. A barátom utólag mesélte, hogy biztosan megdöntötte a sprint világcsúcsát. Hiába, ha az életéért fut az ember... Kifulladva elértek valami tanyára, ahol egy idős ember birkát legeltetett. Izgatottan ecsetelni kezdték az élményüket. A bacsa csak ingatta a fejét. Itt nincsenek is medvék! De igen, medve volt, állították a fiatalok. Itt már évek óta nem járt medve, szögezte le a pásztor, aztán megkérdezte a fiúktól, honnan jöttek. Mondták, hogy Pozsonyból. Vagy úgy, Pozsonyból? Nevetett az öregember. Akkor biztosan tehenet láttak!

Azóta sokat változott a világ. Nem abban, hogy a medvék néha lesétálnak az emberek közé, mint azt néhány hete Ingrid mama is megtette a bocsaival. Hisz azelőtt is előfordult, hogy egy állat, legtöbbször élelemért, besettenkedett a számára veszélyes emberi világba. Mert az éhség nagy úr, mi, tátraaljiak meg Kárpát-medenceiek ezt már elfelejtettük, merthogy tényleg sokat változott a világ. Megváltozott az állatokhoz való viszonyunk is. Ez abból is tudható, hogy amikor Ingrid fölmászott egy fára, utána pedig kismackói társaságában szelíd bárány módjára lepihent a fűben, az emberek nem rohantak el, hanem közvetlen közelről fényképezték, pedig a hangszórón keresztül folyamatosan figyelmeztették őket, hogy életveszélynek teszik ki magukat. Aztán amikor hozzáértő emberek elvitték Ingridet és a bocsait biztonságos helyre, sokan – a számítógép mellől – azt kezdték oldani, hogy milyen barbár dolog volt elaltatni az anyamedvét, aztán bevonszolni egy ketrecbe, mikor az egy szelíd(!!!) állat, meg hogy ez állatkínzás, mert a bocsok vinnyogtak.

Honnan tudom ezt? Az egyik szomszéd mondta, aki maga is bekapcsolódott ebbe a meddő vitába. Dühöngésében odáig jutott, hogy szerinte a medvét elszállítókat be kellene panaszolni Brüsszelben. De hát azok állatvédők voltak, nem bántották a medvéket, mégis, hogyan tudták volna szép szóval távozásra bírni őket, kérdeztem. Hát hagyni kellett volna őket, felelte, az állatnak is kijár a szabadság, nem?!

Nos, ennek az embernek van egy öklömnyi kutyája. Miután a gazda reggel elmegy munkába, órákon keresztül vonyít és kaparja a bejárati ajtót. Csoda, hogy még nem kapott kínjában kutyagutaütést. Mert minket, szomszédokat az kerülget. De amíg nem harap meg valakit, nem tehetünk semmit, mert a kutya bent a lakásban, azaz magánterületen kínlódik.

Sokat változott a világ.

Ajánló