Komoly problémáinkról

Nyilván senki nem kételkedik abban (pláne ilyenkor, hétfőn), hogy komoly problémáink vannak. 

Ľubomír Kotrha karikatúrája
Nap mint nap komoly problémákkal találkozunk, vagy ha nem is hoz velük össze személyesen az élet, legalább olvashatunk róluk a lapokban vagy az interneten. Nézünk róluk tudósítást a tévében, hallgatunk róluk valamit a rádióból. Szóval a problémák életünk részei, sajnos. A problémák okozzák például azt a kellemetlen jelenséget, hogy életünk során a kellemes tevékenységekre kellemetlenül kevés időnk marad. De foglalkoznunk kell a problémákkal, viaskodni velük, vagy legalább olvasni, beszélni róluk, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy a problémákat ne söpörjék szőnyeg alá, hiszen úgy sosem lesznek megoldva. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én úgy érzem, hogy hova tovább, egyre komolyabb problémáink vannak. Mellesleg ahogy a napok, a hetek és a hónapok telnek egymás után, egyre azt sugallja valami, hogy komolytalan problémáink igazából nincsenek is. Nagy kár pedig, mert a sok komoly probléma közt jólesne néha legalább egy-két komolytalan. A hét sem csak munkanapok sora, a tanév végén is van nyári szünet. De ne térjünk el a tárgytól, hiszen az komolytalan lenne, ami pedig komolytalan, az hajlamos azt sugallani, hogy ott probléma nincs. Pedig probléma mindenhol van, legfeljebb még nem találták meg, tehát az egész csak idő kérdése. 
 
A mai átlagember felelősségteljes életvitelének egyik alapkövetelménye, hogy legyen tájékozott, ismerje környezete aktuális problémáit. És ne csak a környezetéét, hanem az országéit is, amelyben él, továbbá a szomszédos országok problémáiról is legyen némi áttekintése. Mindezek mellett természetesen nem árt, ha időnként távolabbi tájakon, más földrészeken felmerülő problémákról is tudomást szerez. Mert hát az a logikus, hogy ha egy adott problémáról minél többen értesülnek, annál nagyobb az esély, hogy a problémára valaki megoldást talál. Nem kell tehát felugrani a tévé elől a külpolitikai hírek közben, hiszen a képernyőn bemutatott problémák súlyához mérve nem olyan nagy erőfeszítés visszatartani még néhány percig a pisit. Gondolni kell arra, hogy talán épp mi vagyunk azok, akik segíthetünk. Hogy mi legyen Észak-Koreával meg Szíriával. Vagy hogy hová bújhatott az a párizsi merénylő. Sose lehet tudni, kinek, talán éppen itt, a szomszéd faluban magányosan paprikát pikírozó Juliska néninek pattan ki a fejéből a megoldás, amellyel aztán sokaknak segíthet, arról nem is beszélve, hogy egy problémával kevesebb lesz a világban. Ugyanezen az elven működnek az úgynevezett nyitott belterű, idegenül szólva open space irodák is. Ezeket azért fejlesztették ki, hogy az alkalmazottak ne két-három személyes, apró irodákban kuksolva rágódjanak személyre szabott, apró problémáikon, hanem válaszfalak nélküli, nyitott térben, a többi 40-50 ember problémáiból (legyen az telefonbeszélgetés vagy szamárköhögés) rendszeresen értesülve és inspirálódva végezzék feladataikat, csapatként. Hiszen az összekötözött vesszőket nehezebb eltörni, megmondta már Szvetopluk is – az egész újmódi irodásdi igazából az általa felvázolt elven alapszik. Ha lett volna lehetősége 894-ben, hogy szabadalmaztassa, most az egész világ tudná, mi az a Szvetopluk-iroda. De nem volt neki, sajnos, mert Nyitrán lakott. Ki tudja, talán ez is egy probléma. Vagy ha nem az, majd az lesz.
 
A problémák tehát köztünk élnek. Mi pedig szeretjük a problémáinkat. Mivé is lennénk nélkülük? Az embernek szívéhez nő a saját szemete, mondta nekem 2015 elején egy traktorista.

Ajánló