Szabadság? Harc!

Ünnep az, ami kiragad a hétköznapokból, amely során az idő másképp telik, és közben másképp viszonyulunk a világhoz – mondja Gadamer német filozófus.

Önképünk fontos része, hogyan ünnepeltük a szabadságharc évfordulóját a szlovákiai magyarság olyan szimbolikus helyén, mint Dunaszerdahely. Sajnos itt nem telt másképp az idő. A szónoklatokat hallgatva az a felismerés döbbenthetett meg minket, hogy nem a beszédről, hanem annak hiányáról kell szólnunk.

Hájos Zoltán dunaszerdahelyi MKP-s polgármester a pénzemberek szellemi dolgok iránti nemtörődömségével vette az akadályt. Alig öt percet beszélt, az ünnep számára pár közhelyes mondatot jelentett a szabadságról, illetve valahogy a polgári forradalom fogalma is az ocsú közé keveredett, bár nem nagyon történt kísérlet az értelmezésére. Annál inkább jutott idő a Híd szapulására, hiszen szerinte ők, pontosabban az alig fél éve kinevezett oktatási államtitkár tehető felelőssé, hogy a negyedikesek az ünnep napján érettségi vizsgát írnak. Majd kötelező pártpenzumként arról beszélt, hogy a gyerekeket magyar iskolába kell íratni. Úgy álltak ki a Széchenyitől és Jókaitól vett, már az alapiskolás könyvekben is olvasható idézetek a beszédéből, mint szögek a koporsóból, melyben negyvennyolc eszméi nyugszanak.

Somogyi Alfréd, a Pozsonyi Református Egyházmegye esperesének fellépésén rögtön látszott, hogy jobb retorikai iskolába járt. Beszéde összeszedett volt, a földi és égi szempontok párhuzamos figyelembevétele adta a gerincét. Az egyéni és a közösségi passzivitás leküzdésére, a szabadság fontosságára és a megmaradásért való küzdelemre biztatott. Ismert csapásirány. A forma tehát rendben volt, a problémák a részletekben rejtőztek. Két dolgot emelnék ki. Eléggé visszásnak érzem az egykor Kis-Palesztinaként emlegetett Dunaszerdahelyen az olyan kijelentéseket, mint: „a keresztyénségünk komolyan vétele tud egységet teremteni magyar ember és magyar ember; magyar közösség és magyar közösség között”. Nem beszélve arról, hogy a 48/49-es szabadságharc során, az ellenük irányuló kezdeti ellenszenv ellenére is 153 zsidó szerzett tiszti rangot, harcoltak a csapatokban, így a Székely Hadosztályban is. A másik az olyan negyvennyolcas eredményekről való hallgatás, amelyek épp annyira aktuálisak, mint a megmaradás. Gondolok itt a sajtószabadságra, a polgárosodás és a parlamentarizmus előmozdításának, illetve a törvény előtti egyenlőségnek a kívánalmára. Orbán Viktorra, mert az ő szövege is idekeveredett és felolvastatott, már nem is érdemes a szót vesztegetni, az unalomig ismert „egy szív, egy kard” (egy zászló, egy tábor, egy párt…) tirádái a fásultságot tetézik csak.

Ajánló