Na, szép!

Szerintem nem csak nekem tűnt fel, hogy egyre gyakrabban és egyre többen fakadnak ki nyilvánosan azzal a szándékkal, hogy számon kérjék a világon a szépet. Természetesen a sajátjukat.

Egy ilyen par excellence esztéta napja általában úgy kezdődik, hogy reggel kinyitja a szemét, és onnantól kezdve folyamatosan kommentálja a fejében lévő mentális képek és a valóságban látottak közötti különbséget.
 
Sziszifuszi munka. Hiszen az érzékeinkkel befogadható valóság egy par excellence renitens hogyishívják. Nem akarja a mi igazságunkat. Hát még a szépségeszményünket! Akármennyit dolgoztunk is rajta bent a fejünkben, az odakinti világgal összevetve semmi se stimmel. 
 
De esztétánk hajthatatlan, ráadásul mindig szerencséje van, mert bármivel, bárkivel szembesül, az csak snassz lehet. A milói Vénusznak se lenne nála esélye, ha éppen kínai cipőben sasszézna előtte az utcán. Micsoda vizuális környezetszennyezés! – hördül fel sértődötten, ha egy csípő tájt terjedelmesebb földlakó száll fel előtte a buszra. Pedig csak egy munkásasszony cipeli keresztcsontján fáradt hátsóját éjjeli műszak után, aki, gondolom, szíves örömest hagyná otthon rakományát, csak hát egyrészt lecsatolhatatlan, másrészt milyen jó szolgálatot tett most neki, hogy végre leülhetett: – No, végre nyugi, nem szeretem az éjszakai szmenát.
 
Tévedés. Esztétánk valóságtól elcsatolt világában soha nincs fájront, rögvest a klasszikusok míves beszédére inti Magna Materünket, merthogy abban mutatkozik meg a magyar észjárás csavarossága és képi szépsége. Nocsak!
 
Én meg nehezen tudom elképzelni, hogy a radvánci Gyöngyösi, a szabadkai Kosztolányi és a szklabonyai Mikszáth fülét sértené a nép szava, amit ráadásul ért is, hiszen nemcsak nálunk, hanem Kárpátalján és Vajdaságban is nevezik szmenának a műszakot.
 
Egyébként érthető a buzgalom. Legyen minden szavunk arany. No, de a mai Nagyszalontán felcseperedő Arany Jancsi édesanyja is salopetát mondana monterka helyett, s nyilván mondott is neki idegeneket, ezzel szemben mégis ott a nagy mű.
 
Ahogy a mai Gyöngyösi is kénytelen lenne választani, hogy a míves közmagyar pendrive-ra vagy a kárpátaljai flesre mentse ki legfrissebb művét, amire Mikszáth nonsalansszal kontrázna, hogy usb-kulcs. Mert az a bizonyos csavaros észjárás egy srófra jár: beszélni és beszélni hagyni. A mai Jánosok, Istvánok, Kálmánok és Dezsők abból mívelik azt, amire majd esztéta úr unokája hivatkozhat.

Ajánló