Miért tűztem ki mégis a kokárdát?

Körülbelül 25 éve minden március 15-én a ruhámra tűzöm a kokárdát. Mióta az eszemet tudom, sosem volt ez kérdés, mindig feltűztem reggel – enélkül úgy éreztem magam, mintha meztelenül indulnék el otthonról.

A suliban, ha nem csalnak meg az emlékeim, kvázi kötelező volt. Hiszen ha nem volt valakin kokárda március 15-én, meg fehér ing és élére vasalt nadrág, miközben kicsit sem értelmezve, de annál nagyobb átéléssel szavaltuk bele az iskola aulájának dohos ájerébe a talpramagyart, nagyon rosszallóan nézett az osztályfőnök.

Aztán, mint minden 18. életévét betöltő gyerek, aki már szabadon vásárolhat alkoholt, és addig marad ki éjszakánként, ameddig akar, igyekeztem megszabadulni az iskolában rám erőltetett dolgoktól. A kokárdát viszont mégis felvettem minden évben. És minden évben kimentem Klapka szobrának megkoszorúzására is Komáromban, akár esett, akár fújt. Nem valami kényszermagyarságból, hanem mert úgy éreztem, ezzel adós vagyok.

És igen, feltűztem ma is, mikor Pozsonyba indultam dolgozni. Pedig sok dolog szólt amellett, hogy idén ezt ne tegyem meg. Már az is, hogy Pozsony azért mégsem Komárom, itt nem a jól ismert arcok jönnek szembe velem, hanem esetleg olyanok is, akik a „čosimaďart“ láthatják majd bennem, aki büszkélkedik, sőt, provokál itt a piros-fehér-zölddel. Jó, persze, már nem 2006-ot vagy 2008-at írunk, de azért jobb, ha óvatos az ember, ki tudja, ki tudja, milyen szemetet sodor elé a szél.

Aztán itt a másik ok, valamivel nyomósabb. Az, hogy a kokárda ott virít azoknak a mellén is, akikkel nem akarok közösséget vállalni. Akik Budapesten a Nemzeti Múzeum előtt vagy a Kossuth téren egymást komcsizzák, hazaárulózzák, sorosbérencezik vagy épp nácizzák és nyilasozzák. Akik egymás arcába ordítanak úgy, hogy fröcsög a nyáluk, vagy a sípjukat fújják, nem tiltakozásképpen, csak a balhé kedvéért, és minden vágyuk egy jó kis pofozkodás. Akik fent a színpadon nemzeti egységről beszélnek, de nem nemzetben, csak csókosokban, csahosokban gondolkodnak. Akik szellemi műhelyeket szántanak be, és hintik be sóval a helyüket, csak azért, mert azok a műhelyek rámutatnak a galádságaikra. Akik elkúrják, és hazudnak reggel, éjjel meg este. Akik fütyülnek, és élvezik a kamerák kereszttüzét. Akik vak komondorokra fogják, mikor megverik a feleségüket, és akik úri passzióból helikoptereznek, építenek kisvasutakat, vagy indítanak gyűlöletkampányokat. Akik milliárdokat lopnak el a metróépítésen, aztán úgy tesznek, mintha semmi közük sem lenne hozzá. Akik zsidókat listáznak, akik romákat ölnek, akik minden menekültben terroristát látnak.

Ezek az emberek pedig elértéktelenítik a kokárdát, és mindent megtesznek azért, hogy a valós üzenetét valami mással próbálják meg felváltani. Beszennyezik az érintésükkel, a nyálukkal, az izzadságukkal. Ez pedig azért hatalmas baj, mert a kokárda talán az utolsó olyan jelképek egyike, ami valamilyen módon még összefogja az egy nyelvet beszélő, azonos kulturális gyökerű embereket, akik ennek a földnek a népét alkotják. A kokárda ugyanis a magyarok legkomolyabb teljesítményét ünnepli, azt, hogy képesek voltunk egymással és sorstársainkkal összefogva felállni az elnyomással szemben, megtalálni a közös nevezőt, és harcolni valami jóért, valami igazán fontosért. S erre lenne szükség ma is, hogy megszabaduljunk az álszabadságtól, amiben élünk, legyen az határon innen, vagy túl. Hogy lemossuk a gyalázatot, amit már rég le kellett volna.

Ezen a tájon nincs helye a horogkeresztnek, a sarlónak és kalapácsnak, az egyenlő szárú kettős keresztnek, a nyilaskeresztnek, vagy a vörös csillagnak. A kokárdának azonban van. Én ebben hiszek: ezért tűztem ki idén is, és ezért fogom jövőre is. De rettegek, hogy eljön a nap, amikor már nem lesz miért kitűzni.

Ajánló