Lendületes nyugdíjkorhatár

Nem váltott ki különösebb visszhangot a januártól életbe lépett változások özönében az életünkre nagy hatást gyakorló módosítás, a nyugdíjkorhatár erőteljes és tartóssá váló kitolása.

2017-ben már 62 év 76 nap lesz az öregségi nyugdíj határa, néhány kivételtől eltekintve ez azokra vonatkozik, akik 1954. december 31. után születtek. Lényeges fejlemény, hogy az emelés nem áll meg, egy képlet szerint évente emelkedik a korhatár, és a felső határáról egyelőre nem is született döntés. Ha az átlagéletkor növekedésével szinkronban marad a folyamat, akkor az idén 50 évesek közel 64 éves korukig, a 40 évesek 65, a rendszerváltás idején születetteknek pedig akár 67 éves korukig dolgozniuk kell.

Meglehetősen durvának tűnik a nyugdíjkorhatár kitolódása, azonban a lépést kikényszerítő demográfiai folyamatok szintén nagyon komor távlatokkal fenyegetnek. A társadalom elöregedésében (is) előttünk járó nyugati országokban már normális a 65 évnél meghúzott nyugdíjhatár, mi fokozatosan felzárkózunk ehhez. Napjainkban az 1953 és 1955 között születettek vonulnak vissza az aktív munkavégzéstől, vagyis az a korosztály, amikor még évente legalább 100 ezer gyerek született. Helyüket az 1991 és 1995 közöttiek töltik be, az a generáció, amikor már csak évi 60 ezer gyerek született. Ebből adódóan a nyugdíjasokra mind kevesebb aktív munkavállaló esik, azaz egyre kevesebb járulékbefizető pénzéből kell összekaparni a nyugdíjra valót. Napjainkban már ott tartunk, hogy hiába dolgozik 2,5 millió ember, ami Szlovákia történetében új csúcsot jelent, az általuk befizetett járulékok nem fedezik a nyugdíjfolyósítás kiadásait. Ha csak a tényleges befizetéseket folyósítanák a nyugdíjakra, akkor a jelenlegi öregségi nyugdíj nem 416 euró körül mozogna, hanem mélyen 350 euró alatt stagnálna, sőt egyre sorvadna – ez persze elfogadhatatlan lenne a társadalmi béke megőrzése szempontjából. Ezért a Szociális Biztosító évről évre egyre magasabb állami pénzinjekciót kap a nyugdíjak kifizetésére.

A másik fontos idei fejlemény a nyugdíjvalorizáció módszerének megváltoztatása. Éveken át az éves infláció és a nemzetgazdasági átlagbér alakulásának keverékéből számították ki a nyugdíjemelés mértékét, mégpedig oly módon, hogy fokozatosan a pénzromlás üteme vált meghatározó tényezővé. Ezzel nem is lett volna gond, azonban példátlan dolog történt: bár az emberek garantáltan nem így érzékelik, mégis tény, az utóbbi három évben megszűnt az infláció, helyébe pedig a jóval kevésbé ismert defláció lépett. Ebből adódóan a nyugdíjvalorizáció képlete szinte használhatatlanná vált. Ha életben hagyták volna, akkor idén 0,34 százalékkal, azaz havi 1,4 euróval emelkedett volna az öregségi nyugdíj, és százezrek átkozták volna a kormányt. Minő szerencse, hogy a Fico-kabinet most éppen a gazdasági fellendülés hullámát lovagolhatja meg, amikor nőnek az adóbevételek, illetőleg a kevesebb állástalan miatt érezhetően csökken a munkanélküli segélyre folyósítandó összeg. Ezért úgy döntöttek, idén az átlagnyugdíj 2 százalékával, havi 8,2 euróval emelik az időskori járadékot, ami azért csinosabb, mint a fentebb említett 1 eurócska, meg a 40 cent hozzá.

A nagy kérdés azonban az, hogy a jövőben, amikor újra beköszönt a mérsékelt infláció, vajon visszatérünk-e a szerényebb, ám a tényleges lehetőségeket figyelembe vevő valorizációhoz, vagy a régi módszert sutba vágva marad az államkasszát jobban megterhelő mostani. Állítólag az első félévben kiderül, melyik utat választja a munkaügyi minisztérium, azonban tartunk attól, hogy a szociális érzékenységét a kritikus időszakokra tartogató és akkor megvillantó Smer – érzékelve a népszerűségvesztést – kitart a magasabb ütemű emelés mellett. Míg tart az ország lendülete, addig talán futja is a pénzből. De hogy mi lesz később, az már a következő kabinet számára lesz aknamező.

Ajánló