Hivatali ravatal

Állunk, és szemlesütve hallgathatjuk a szlovák minisztériumoktól, hogy minek nekünk kétnyelvű formanyomtatvány.

Robert Fico és társai dísztelen, de mindenki számára jól látható katafalkra helyezték az úgynevezett politikailag korrekt nyelvet, és jó néhány szlovákiai magyar arc is felbukkant a „gyászoló” tömegben. Pedig nekik nem a polkorrekt beszéd temetésére kellett volna elmenni kárörvendezni, inkább a saját nyelvük védelméért tehettek volna valamit.
 
A kisebbséginyelv-használati jelentés néven futó monstre adathalmazt böngészgettem az elmúlt hetekben, és mit mondjak, talán még egy Romana lányregényt is szívesebben olvasgattam volna. Ott legalább édes, romantikus, rózsaszín felhőben lebegnek a főszereplők, a gazdag és csapodár fiú rátalál igaz szerelmére a szerény, de szép lányban, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A nyelvhasználati jelentés ennél sokkal szárazabb, de ami nagyobb baj, tragikusabb olvasmány. Főleg annak fényében, hogy emlékszünk, néhány évvel ezelőtt mekkora lelkesedéssel reklámozta a Híd a kisebbségi nyelvtörvényt.
 
Mert jó és szép ez a törvény, lehet vele villogni, hogy itt, kezitcsókolom, téve volt a szlovákiai magyarságért, a következő lépés kerítés lesz kolbászból, a Duna meg tokajit fog folyni. 
Csakhogy az egyszerű ember a hivatal helyett továbbra is az úradra jár potvrgyenyiet intézni a zsivnosztyhoz, vagy beadni a papírokat a prí-davok na gyietyához.
 
Jó, persze, okos ember nem hitte, hogy a törvény elfogadásával édes-ékes anyanyelvünk vonatkozó szakkifejezéseit automatikusan a pillangó röptének kecsességével formálja majd a nép ajaka. Csak hát itt állunk évekkel később böngészve a jelentést, és 2012-höz képest nem nagyon bővült, egyes területeken pedig még szűkült is, dacára a törvénynek, a hivatali anyanyelvhasználat lehetősége.
Ez pedig a szlovákiai politikum 25 évének tipikus kortünete. Nem jutott eszébe senkinek, hogy a törvény elfogadásával csak a jogok bővülésének magját ültették el a jogérvényesítés szikes talajába, és az elkövetkező években a politikusoknak és az értelmiségieknek gondos kis kertészlegényekként kellett volna gondozniuk, míg kihajt. Akinek ugyanis gondoznia kellett volna, annak vagy terve nem volt, vagy lehetőségei, vagy ideje – a szégyenletes végeredmény szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy, mije nem volt. Az elmúlt években nem nevelt ki a szlovákiai magyarság öntudatos állampolgárokat, akik használnák a nyelvüket és élnének a jogaikkal. De nem neveltünk ki komoly, felkészült hivatalnokréteget sem, amely ki tudná őket szolgálni. Nem jutottunk szinte semmire, ami látható előrelépést jelentene.
 
S most itt állunk, és szemlesütve hallgathatjuk a szlovák minisztériumoktól, hogy minek nekünk kétnyelvű formanyomtatvány, meg magyarul is beszélő hivatalnokok, ha úgysem kéri senki. Az egyszerű ember meg majd elhabog a hivatalban poszlovenszki.
 
Eközben azok, akiknek tennie kellett volna azért, hogy ne ez legyen a helyzet – társadalmi nyomást kifejteni, egyengetni a törvény útját, reklámozni a nyelvi jogokat – inkább gigászi liberális–konzervatív vitákat folytatnak, mint a nagyok, egymást marják és vádolják.
 
A ravatalra pedig eközben a polkorrekt nyelvezet mellé kiteríthetjük a magyar hivatali nyelvhasználatot is. Csak legyen, aki eljön a temetésre.

Ajánló