A gond a nyugdíjrendszerrel az, hogy amolyan igazán jót nem lehet kitalálni

Vissza a három garashoz

Évtizedeken át nem változott az alapvető szükségletek ára, érdemes volt takarékoskodni, az országnem állt hadban senkivel, legalábbis határokon belül állandósult a béke – így magyarázta középiskolás történelemtanárunk nagyapáink sóhajtozását, amikor is az öregek a hajdan volt boldog békeidőket emlegették.

Valahogy így lehetnek a husáki vagy a kádári rendszer visszasírói is, bár inkább a husákira volt jellemző a harminc évig nem változó árszínvonal, az a bizonyos langymeleg semmi és annak biztonsága komoly tényező lehetett az emberek életminőségének értékelésében. E hosszú bevezető után állapítsuk meg: ezek voltak azok az évek, amikor egyáltalán létezhetett úgymond „jó” nyugdíjrendszer. A száz évvel ezelőtti ama bismarcki elgondolás alapján az állami szolgálatban, közelmúltunkban pedig mindenhol. A nyugdíjas már akkor is a szerényebb életvitel szinonimája volt, de jövedelme és a társadalmi jövedelemszint közti különbség nem volt olyan nagy, mint manapság. Igaz, manapság is elmondható, hogy a nyugdíjas a családalapítóval ellentétben bizonyos dolgokban már stabilizálta az életét, van hol laknia, kevesebbet költ szórakozásra, ruházkodásra, bár az is igaz, hogy a fiatal családalapító meg nem költ gyógyszerre. Nos, a gond a nyugdíjrendszerrel az, hogy amolyan igazán jót nem lehet kitalálni. Ha nagyon jónak tűnik, akkor a jövőnket éljük fel. Ha konszolidált közpénzeket akarunk, akkor meg a nyugdíjasok nyelik az éhkoppot. A mai helyzet még nem tragikus, de a közpénzek jelenlegi állása mellett nagyon sok fiatal tudja, gondolja és hiszi, hogy az államtól nyugdíjat kapni nem fog.

Erre lett volna megoldás az a második pillér, amit tíz év után megbukott rendszernek mertek nevezni. Az ezredfordulót követően beállt egy rendszer, amelynek igazi hatásairól harminc év elteltével lehetne vitatkozni, ehhez képest harmadszor módosul. Ha összevetjük mindazt, amit egy ilyen nagy elosztórendszerről egyáltalán tudni lehet, akkor biztos, hogy a kirovó-elosztó állami pillér tarthatatlan, a tőkésítő vagy bejön, vagy nem, a kiegészítő biztosítás pedig pénzügyi válságok martalékává válhat. Mégis, a legnagyobb felelőtlenség és a legnagyobb kockázat egy hosszú távú rendszer örökös módosítgatása – főleg, ha a módosítás a jelen gondjait a jövő pénzével oldaná meg. Ez a pokolba vezető út, ami miatt lehet, hogy néhányan újra a zoknit és a matracot tartják majd a legjobb befektetési helynek. De az is lehet, hogy a Három garas című népmesét újra megtanuljuk. Ami az összes közül a lehető legjobb megoldásnak mutatkozik.

 

Ajánló