Kampány előtt, avagy a felélt tartalékok

Megállapíthatjuk, a kérdéssel foglalkozva egy ország boncolgatja a lehetőségeket hatalomtechnikai ismérvek mentén. Ami a kampány előtti kampányból most már nagyon hiányzik, az nem az a kérdés, ki fog kormányozni, hanem az, hogy MI győz ebben a társadalomban.
Ha jól megy a sorunk, senki nem törődik az értékekkel, elvekkel. Aztán amikor jön a baj, akkor mindenki arra vár, vajon ki képes a bajból kivezetni minket. Európa keleti felének lakosságát az elmúlt húsz, előtte pedig negyven esztendőben arra szocializálták, hogy még véletlenül se számítson saját erejére, tudására, netán erkölcseire, ezeket majd mások megoldják, a pórnép pedig jobb, ha nem törődik fontos dolgokkal. Így érhettük meg, hogy nem a fontos válik érdekessé, hanem az érdekes fontossá (lásd: celebek babavárása kontra adókulcsok a médiában). Elvekről meg nem beszél senki.
Az unió tranzitív országai most jutottak abba az állapotba, amikor nem tudják, mi lesz tovább. A válságra hivatkozva egyre őrültebb konstrukciók jelennek meg magyarázatként, előre vetítve, hogy egyre őrültebb konstrukciókat leszünk képesek elfogadni megoldásként. Pedig a válság semmi mást nem jelent, csak azt, hogy szerényebben kell élnünk, mert az a többlet, amit jövőnk felélésével vásároltunk, nem illet meg minket teljes egészében. Lehet haragudni arra a közgazdára, aki azt írja blogjában, hogy lehetőségeink fölött élünk, csak sajnos igaza van. Az általunk alkotott társadalmakra (Szlovákia mint ország, magyarság mint aránylag homogén közösség) pedig az érvényes, hogy semmilyen elvi alap, semmilyen olyan értékrend nem jellemzi, amely mentén bárminemű válsághelyzetet kezelni lennének képesek. Nincs összefogó eszme. A kereszténység már rég nem az, az európai humanizmus s a belőle táplálkozó polgári demokrácia alapelveit – az egyén szabadsága, a tulajdonhoz való jog, a szólás és információáramlás szabadsága, a hatalommegosztás és a hatalom ellenőrzése stb. –meglassan feladjuk, helyettük pedig nem kapunk jobbat. Az erkölcs és tudás már nem érték, már nem jólétünk záloga s egyben óvója, helyette megint nincs semmi. A felkínált „harmadik utak” is csak a tehetetlenséget takaró szélhámosságot hozták be a közéletbe. A politika tartalmát simán helyettesíti a politikai marketing, s nem hogy a jó bornak cégért keresnénk, lassan már a cégérhez nem kell a jó bor. Rossz esetben már a bor sem.
Szépen lassan feléltük társadalmaink szellemi tartalékait.
Ehhez képest egy hitelválság bagatell. Kegyetlen leírni, de még ezen „bagatellre” sem képes senki megoldást kínálni. Vissza tehát a kampányhoz: azt már hallottuk, hogy stabilitás kell, meg kiszámítható kormány, de látta már valaki azt a politikust, aki megoldásokat fektetne le (mondjuk, írásban)? Hát még akkor az elvek, az értékek, amelyek nem önmaguknak, önmagukért valók, hanem ellenkezőleg életünk meghatározó vonásai? Ha közösségeink nem a szellemi tartalékok megújítására s azt követően a lehetséges materiális felemelkedésre összpontosítanak, akkor végeredményben akár mindegy is lehet, ki nyer választást. A pokolba vezető úton ugyanis mellékes, ki a kísérő.