A gondolkodás éve jön el

Ha minden igaz, válság van, s valahogy nem tudjuk, merre vezet az a bizonyos „kiút”.

Persze, ahhoz, hogy megoldásokat keressünk, először jól kell diagnosztizálni a dolgokat. Rossz diagnózis alapján született terápia ugyanis páciensek tömegét ölte már meg az orvostudomány történetében. Hát még a társadaloméban.

A válság egyik legláthatóbb (emiatt lázító) jele az, hogy a világ gazdagságának 90 százaléka a világ lakossága 5 százalékának kezében összpontosul. Még mielőtt nemzetmentő sionozóink és zsidózóink mindenre megoldást találó receptjeit vennénk sorra, gondoljunk bele, miért van ez így. Nagyon egyszerű: a tőke koncentrációja természetes folyamat a magántulajdont alapjognak tartó kapitalista rendszerben. A természetes folyamat egyik természetes folyománya a globalizált világban a termelők és pénzelők fúziója, a globális nagyvállalatok által bekebelezett kicsik térvesztése. Az eredmény pedig az, hogy az az 5 százaléknyi roppant gazdag – jobbára anonim – tulajdonos képtelen elverni azt a rengeteg anyagi értéket, amit felhalmozott, nem fogyaszt (nem vesz hatodik jachtot, új vállalatot, hiszen már mindet megvette), ha nincs fogyasztás, megszűnnek a munkahelyek, a munkahelyek megszűnésével megszűnik a komolyan fogyasztók rétege, ami újabb fogyasztáscsökkenést idéz elő, emiatt az államoknak kevesebb a bevételük, de több a kiadásuk, eladósodnak, s ha el vannak adósodva, még jobban eladósodnak... a kör bezárult.

Leegyszerűsítve itt tartunk, és lehet most a mocskos kapitalizmus bukásáról vagy válságáról értekezni, csak akkor nem lesz megoldás. Ez a válság ugyanis – akár tetszik, akár nem – az állam válsága. Azé az államé, amely nem volt képes megakadályozni (katonai, rendőri, bírói és törvényhozó erejével) a gazdagság és így a hatalom koncentrációját. Amit tehát újra kell gondolni, az nem a filozofikus mélységeket szántó társadalmi berendezkedésről szóló vita, hanem a magunk által választott, jobbára a kicsi hatékonyságáról ismert állam funkcióinak sora. Pl. lehet jókat vitatkozni arról, vajon most, amikor a csőd közepén vagyunk, szétlőheti-e az állam (a maga katonai, rendőri, bírói és törvényhozó erejével) a koncetrált gazdagságot, a monopóliumokat vagy a domináns játékosok kartelljeit.

Persze, ezt elsősorban az erős, nagy államoknak kell megcselekedniük. Egy kicsi országban három hónappal egy újabb választás előtt csak azt kérdezhetjük: van-e egyáltalán államférfi a gáton, van-e politikai erő, amelyik e kérdéseken legalább gondolkodik? Van-e ember, akinek nemcsak a szavazatmaximálás, hanem az elvi megoldás is eszébe jut, annak praktikus megvalósításának receptúráival együtt?

Mert a 2012-es, válságos és mezsgyét jelentő évben ez az első és igazi nagy kérdés. A szilvesztert követő kijózanodás után azonnal.