A hétköznapi gazdasági nacionalizmusról

Csak a falubeli ácsok, tetőbádogosok nem boldogok. A templom előtt árvai rendszámú autó parkol, hozta a mestereket majd háromszáz kilométerről. Biztos jobbak, mint a hazaiak, gondolhatnánk, pedig semmi más nincs a dologban, csak az, hogy a felújításra a kivitelezőt nem plébános, hanem a püspökség adja. Még a Csallóközben is. Árvából. A munkanélküliség és a helyi munkaerő megléte mellett.

Nemrég értekeztünk arról, hogy furcsa rendszámú autók jelennek meg rendre déli, magyarlakta vidékeken, amikor a faluban vízvezeték-hálózat vagy csatornarendszer épül, amikor kikövezik végre a központot, a templom, a községháza és a helyi vegyesbolt–kocsma kettőse előtt. A rendszámok északi járásokat jeleznek, azt hinné az ember, az építkezési vállalkozó ott van bejelentve, de rövid idő alatt kiderül, a munkások is onnan jöttek. Abba a faluba, ahol van – épp munka nélkül – kőműves, burkoló, vízvezeték-szerelő, csatornázó, miegymás. Kérdeznénk, miként lehetséges ez, de minden hivatalosnak nevezhető személy hallgat. Nem akarják elmondani, amit mindenki tud, hogy a támogatás feltétele a kivitelező személye (is) volt. Mindez olyan tárcáknál, vagy tárcák révén történt, amelyek a globalizáció, az idegenek, a máshogy beszélők nagy ellenségeinek pártjához tartoztak. Ahhoz a párthoz, amelyik a nemzetközi tőkét, az eurót, az uniót és a magyarokat majdnem azonos, csak napi aktualitások alapján változó intenzitással utálja. Valamit viszont sikeresen csinált, anyagi, egyben territoriális választási érdekeit tökéletesen képviselte, a közpénzt még hajlandó volt itt-ott Szlovákia déli járásaiba juttatni, de csak úgy, ha annak jelentős része oda jutott, ahová akarták. S hogy ebből mennyi került érdemtelenül egyének zsebébe (s ugye, tudják, most nem a melósok fizetéséről szólunk), arra nincsenek, vélhetően nem is lesznek adatok. Mint ahogyan az sem éppen kóser, hogy efféle játékokba olyan polgármesterek és olyan képviselő-testületek mentek bele, akik és amelyek rendszeresen érettségiznek nyilvánosan nemzetébresztésből és magyarságból – verbális deklarációk révén.

Az efféle – gazdasági nacionalizmus ismérveit kimerítő – tevékenység eredménye lehet vízvezeték vagy járda, de annak semmi haszna, ha a közpénzből megrendelt munka nem helyi erőből származik, mert a közpénzek támogatási modelljének fontos része a foglalkoztatottság is. A helyiek sokszor csak a takarítást és fűnyírást végezhetik úgymond közmunka keretében. Hogy ez kinek jó, tudjuk, legalábbis sejtjük. A „köznek” semmiképp. Arról már nem is beszélve, hogy 15 éve arról szólt a pletyka, hogy az Állami Lakásfejlesztési Alapból (a néhai ŠFBR) bizony lehetett jó feltételek mellett pénzhez jutni, ha a szlovák család vállalta, hogy délen vesz lakást. Manapság kimondottan ostobaság lenne mondjuk Pozsony szuburbanizált régiójában az efféle, jönnek minden támogatás nélkül a lakóparkok és -negyedek lakói, de eddig senki az ég világon nem igazolta és nem is cáfolta a másfél évtizede még „biztosan tudjuk” kezdetű híresztelést.

Egyébként meg a globális, vagy legalábbis joint-ventures firmák, amelyeket illik szidni és utálni, tisztességesen fizetik az adókat és járulékokat és nem Sziléziából vagy az Alpokból hozzák a munkaerőt, hanem helyi embereket alkalmaznak. Lehet, hogy rossz bérért, de nem telepítenek munkaerőt oda, ahol amúgy is van.

A fent vázolt modell százszor veszélyesebb, mint az állampolgársági (egyébként valóban vérlázító) hercehurca, meg a nyelvtörvény. Mert ez utóbbiak láthatók, ostorozhatók, kifogásolhatók, de hétköznapi kis gazdasági nacionalizmusunk a rák következetességével veri szét a közösségeket, hatékonyan, visszafordíthatatlanul.