Emergency, már nem filmben

Bár bicskanyitogató az a feltételezés, hogy a kórházi rendszer átalakítása nélkül nőhetnek az orvosi bérek, elég több pénzt adni az egészségügybe, a lakosság – főleg páciensként szerzett tapasztalatai alapján – még szívesen hallgatta a „bélpoklos és biztos privatizálni szándékozó Penta” számlájára elmondottakat. Még azt is elfogadta, hogy a dokik többet akarnak, hiszen gyógyítanak.

Azóta a köztársasági elnök – egyébként alkotmányellenesen – leállította a parlament által jóváhagyott kórházi transzformációt, amivel, persze, megállította annak a lehetőségét, hogy a kórházak esetleg konszolidált anyagi körülmények közt dolgozzanak. Mert hogy a jelenlegi rendszer pénznyelő automata, az a rengeteg adósság-jóváírási és kivásárlási ceremónia után holtbiztos. Még két hónapja azt írtuk, teljesen érthető az orvosok nyomásgyakorlása, amennyiben a bérükről van szó, de hogy egy intézményi rendszert az alkalmazottak határozzanak meg, az kemény szocializmus, annak minden acylpyrines mizériájával együtt.
Most meg ott tartunk, hogy már csak a bérezés a kérdés (aszongya, ha emelkedik az alapbér, akkor majd a kórházvezetők a mozgóbérhez nyúlnak – naná, ha nem rabolják ki a legközelebbi bankfiókot fizetésnapon, akkor bizony ahhoz nyúlnak). A kormányzat által felkínált 300 euró kevésnek tűnik. Hát, lehet hogy kevés, de bizony e kis hazában az alkalmazottak túlnyomó részénél ennyi a bruttó bér fele! Úgy bizony. Ennek elutasításával az orvostársadalom szerzett magának néhány ellenséget, kapásból a személyi jövedelemadót fizetőket és a biztosítók által vegzált járulékfizetőket számíthatjuk ide – nem kevés, ők tartják el a rendszert. És rettenetesen dühösek, ha megnézik, mennyit vitt el havonta az egészségbiztosítás, mert bizonyos paraszolvencia nélkül ebből már lassan náthásnak sem lehet lenni.
Mi hát a megoldás? Ebben a pillanatban mindegy. Egyszerűen azért, mert bárminemű kiút modellezése eddig csak és kizárólag elutasításhoz vezetett, a rendszer pedig ötévente feléli a közpénzekből juttatott, rendszeren kívüli szubvenciókat (az adósságrendezés ugyanaz, mint a dotáció, csak más a neve). Bárki hoz egy rendszerjellegű megoldást, ha az érthető és megvédhető, akkor neki kell fogni. Bár talán elég lenne elővenni a 2002-ben leírtakat és elkezdetteket. Már máshol tartanánk.
A veszélyhelyzet elrendelésére pedig lehet kígyót-békát kiabálni, az egészségügyi ellátást az állam szavatolja, nem az orvos, az állam pedig erőszakszervezet, és ha valamely rendszere bedőlni látszik, akkor bizony akár erőszakosan is teljesíteni kénytelen a feladatát. Tetszik, nem tetszik, ezért fizetjük. És nagyon sok adófizetőnek az égvilágon semmi kedve egy nyomásgyakorlás által elért eredményt a jelenlegi kötelezően befizetettek fölött finanszírozni. És végül, az sem elhanyagolható jelenség, hogy a kormány bukásával semmilyen összefüggésben nem lévő orvostiltakozást a páciensek már kampányfogásként értékelik. Hallgassanak csak bele egy-egy várótermi beszélgetésbe.