Inkább a „dépéhá”

A jelen körülmények pedig nem rózsásak. A leköszönő kabinet nem a felelősségteljes gazdálkodás mintájaként kerül a történelemkönyvekbe, egyszerűen szórták a pénzt, és az államháztartási hiány mértéke magas. Most ne azon morfondírozzunk, mennyire magas, hanem azon, hogy van, és hogy egy esetleges második válsághullám csak ronthat a helyzeten. A hiánypótlások egyik módja a kiadások csökkentése, és az államkasszán keletkezett lyuk hatvan százalékát Ivan Mikloš pénzügyminiszter szerint éppen a kiadások visszafogásával foltozzák be. A maradék negyvenet a bevételek növelésével kell megoldani. A bevételek növekedésére pedig a gazdaság szárnyalásából nem számíthatunk – ebből tehát logikusan következik, hogy vagy az adókat, vagy a járulékokat kell növelni.

Első körben a jobboldali kormányzat az amúgy is magas járulékterheket növelte volna – a 19 százalékos adókulcs növelése egyrészt rossz politikai üzenet lenne (Mikloš vezette be, most ő emelné?), másrészt az összehasonlítható országok inkább a 18, 17 százalékos kulcsok felé haladnak, vagy már ott is tartanak – a versenyképesség egy kis ország esetében létkérdés.

A járulékok európai összehasonlításban a magasabbakhoz tartoznak, azok emelése vagy kirovásuk felső határának növelése pedig egyértelműen azt a választói réteget sújtaná, amelyik az átlag körül vagy annál jobban keres, vagy pedig kis- és középvállalkozóként naponta egzisztenciális kockázatot vállal. Mondjuk ki kertelés nélkül: az a réteg járt volna rosszul, amely egyébként is leginkább viseli a közterheket. Erről a rétegről pedig a bizonyoshoz közelítő pontossággal elmondhatjuk, hogy a mai kormánykoalíció választói. A járulékterhek növelésével a Fico-választók jártak volna jól, egyébként nagyon igazságtalanul, hiszen éppen Fico választói közt van a közpénzek haszonélvezőinek jelentős része s a közpénzek befizetőinek kisebbik része. A Radičová-kormányzat a járulékok növelésével saját választóit büntette volna Fico választóinak javára, amit – ugye – józan gondolkodású politikustól mégsem várhatunk el. Másrészt pedig tudni kell, hogy a mai koalíció választói a gazdasági lépéseket illetően megértőek, de azt nagy csalódással vennék tudomásul, hogy megint ők a közteherviselés szó szerinti áldozatai. S Radičová akármilyen gesztusokat tesz is a kisebb keresetű, szegényebb, jobbára kevésbé sikeres rétegeknek, azok amúgy is Ficót választják legközelebb, az ország rossz teljesítményéért, a pénzhiányért, a közpénzek elherdálásáért pedig a legkönnyebb lehetséges módon majd a magyarokat szidják.

A hozzáadottérték-adó (DPH) emelése minden egyes állampolgárt érint. A közteherviselésből tehát mindenki, aki a gombostűtől a tengerjáró hajóig vesz valamit vagy bármilyen szolgáltatást élvez, kiveszi részét. Az államkasszából hiányzó pénzt az ország polgárai költötték el – úgy van rendjén, ha az ország polgárai is pótolják. Mindannyian, fogyasztásuk mértékében. Nem mindig, de most, ebben a helyzetben, ezzel a fogyasztási struktúrával, ezzel a jövedelemstruktúrával ez a helyes lépés. Ha igazak a politikai tárgyalásokról érkező hírek, akkor pedig még egy jó hír: az új kormány is végre (talán) elkezd kormányozni.

A kisebb keresetűek megnyugtatásaként csak egy mondat: a szolidaritás nagy részét a nagyobb fogyasztású, tehetősebb rétegek vállalják ebben az esetben is.