Túllőttek a célon

A Wikileaks nevű weboldalt négy évvel ezelőtt alapították bizalmas dokumentumok nyilvánosságra hozatala céljából. A weblapon alapítása óta több tízezer bizalmas dokumentumot hoztak nyilvánosságra, kiváltva ezzel a kormányzatok nemtetszését, ugyanakkor tevékenységükért több elismerést is besöpörtek. A történetnek megvan a maga bája, hiszen ki ne szeretne szigorúan titkos jelzésű iratokat lapozgatni? Ki az, akit hidegen hagynak a titkok mint olyanok? A kíváncsiság természetes tulajdonság, ám itt kell gyorsan leszögezni, hogy az ilyetén hajlamok kiélésére készülnek a politikai thrillerek és akciófilmek, a való világ viszont másképpen működik.

A titkosításoknak általában megvannak a maguk okai. Természetesen a kormányok önös érdekekből hajlamosak rá – még a demokratikusabb fajtájúk is –, hogy a kelleténél több aktára nyomják rá a „szigorúan titkos” pecsétet. Titkos hadászati dokumentumok és nyomozati akták nyilvánosságra hozatala viszont több egy jó poénnál, nem egy esetben súlyos következményei vannak.

Ha felteszem az internetre országom hadseregének vagy a velük szövetségben harcoló erők titkos terveit, helyi összekötőik nevét, a köztük lezajló kommunikációt és egy sor egyéb rendkívül bizalmas információt, ezzel elsősorban őket sodrom veszélybe. Ha nyilvánosságra hozom egy pedofil gyilkos teljes nyomozati aktáját, azzal nem neki, hanem az áldozatoknak okozok nehézségeket, akik teljes névvel és vallomásaikkal ott szerepelnek a dokumentumokban.

A társadalmilag hasznos és a kifejezetten kártékony információszivárogtatás között nagyon képlékeny a határ, ám aki ezt nem tudja kitapogatni, az inkább ne is kezdjen ilyen tevékenységbe. Az utóbbi hetek nyilvánosságra került aktái alapján úgy tűnik, a Wikileaks szerkesztői elvetették a sulykot. Egyetlen szerencséjük, hogy az általuk gyakran kritizált rendszer valóban demokratikus, így jogilag rendkívül nehéz lesz az adatokat nyilvánosságra hozókat felelősségre vonni – például azért, mert a szervereket a rendkívül liberális sajtótörvénnyel rendelkező Izlandról működtetik. Másrészt pedig ilyenkor mindig színre lép egy hadseregnyi naiv, önjelölt polgárjogi „szabadságharcos”, aki úgy véli, a társadalomnak tesz jót azzal, ha a módfelett szivárogtatókat védi.

A magukat liberálisnak tartó kiszivárogtatók előtt jó lenne, ha ott lebegne a klasszikus liberalizmus egyik igazsága, mely szerint csak egyetlen ok létezik arra, hogy valakit meggátoljunk a szabad cselekvésben, mégpedig a másoknak ezáltal okozott sérelem. A szövetséges katonák, hozzátartozóik, a szövetségesek afgán segítői, valamint a legbrutálisabb bűntények áldozatai aligha kérnek a publicitásból.