A pizzás Josef

Joseffel való kapcsolatunk némileg szentírási, nem mi választottuk őt, ő választott bennünket. Szerda kora este volt, mikor feltűnt a belvárosi McDonald’s legújabb akcióját reklámozó plakátnál lényegesen kisebb cégtáblájú, csak pár asztalból álló, takaros pizzéria, melyben mindenféle tésztakülönlegességet is kínáltak. Határozatlanul álltunk az utcán, mire kijött Josef, a tulajdonos-pizzasütő egy személyben, és széles gesztusokkal befelé invitált. Mikor észlelte, hogy nem bírjuk az államnyelvet, angolra váltott, melyet korrektül beszélt, legalábbis a vendéglátásra vonatkozó részét. „Ááá, Cecoslovacchia – mondta, s tenyere élével, mint egy bárddal lesújtott az asztalra –: Slovacchia.” Josef jó pizzát sütött, de nem is ez a lényeg, hanem ahogy sütötte. Közben végig lelkesen magyarázott a vendéglőjéről, a családjáról, a városról, olykor a lendülettől vezérelve olaszra váltott. Miközben sodorta a tésztát, ki-kinézett, a jó nők után füttyentett, egy pizzára (és lehet, hogy egyébre is?) invitálta őket. Köszöntötte a vendéglője előtt elhaladókat, akkor is, ha azok az út túloldalán mentek. Ott-tartózkodásunk alatt három vendéget invitált be ily módon. És szüntelen kérdezett. Jó-e a pizza? Hová megyünk holnap? Hozzon-e még sört? Hát lehet ilyen kedves embernek nemet mondani? Josef háromnegyed óra alatt egy komplett országimázsközpont munkáját elvégezte. Ha még egyszer Firenzében járunk, biztosan betérünk hozzá.