Ideje van az észre térésnek!

Augusztus 20-án Szent István emlékét ünnepelték a magyarok. De voltak, akik a köztársaság alkotmányát vagy éppen a kenyér ünnepét. Ki-ki a származása, főként pedig politikai „neveltetése”, beágyazottsága szerint. Hivatalosan a nemzeti összefogás szlogenje jegyében, nem hivatalosan a nemzeti hevület, a győzelmi elégtétel, az elpackázott lehetőségek, és voltak nyilván számosan, akik mindössze a munkaszüneti nap okán. Ezért volt egyrészt lakodalom, másrészt tor jellege is az eseménynek. Egyébként ünnepügyben így volt e világi élet mindig is...
Tény, hogy a legutóbbi évtized magyar közéleti krónikája a legkevésbé sem az összefogásról szólt. Külsőségeiben egészen biztosan nem. Ám, ha az összefogásról szólt is, sokkal inkább valamilyen valós külső és vélt belső (értsd, nemzeten belüli) ellenséggel szembeni fenekedés jellemezte. Mi más motiválta és mobilizálta volna azokat az utcai gerillákat mutatványaikra, amelyek főként Magyarországot jellemezték az elmúlt évtized során. Aligha tagadható, a határon túlra is legalább úgy begyűrűzött minden magyar–magyar, no és a magyar–idegen szembenállás okozta konfliktus, akár a világgazdasági válság.
Vége lett? Lejárt volna az ideje a sírásnak, szenvedésnek, a tagadásnak? Az elmúlt hétvégére kicserélték volna Magyarországot? Merthogy nem volt mostan sem szervezett, sem spontán sivalkodás az utcán, acsarkodó vonulások valós, vélt belső és külső ellenségek iránt.
Nyilván nem cserélhető ki és le egy ország hetek, hónapok alatt. Ezért biztosan léteznek még, és létezni is fognak jó ideig azok a jelképes társadalmi árkok, amelyek kiásásán évekig oly intenzíven dolgozott a magyarországi politikai osztály. Tagadhatatlanul jellemzően az immár országló pozícióban levő politikusok. Egyenként és testületileg.
A jelenleg tapasztalható látszólagos nyugalom azonban paradox mód épp nekik köszönhető. Mármint annak, hogy a hatalomszerzésért évekig gerjesztett konfliktusaik meghozták számukra a várva várt eredményt. Ez a projekt persze korántsem valósulhatott volna meg a nyolc éven át kormányzók (?) alkalmatlansága, totális erkölcsi csődje nélkül. Ez az oka, hogy ők és híveik is csendben voltak a nemzeti ünnepen…
Ahogyan egy csapásra nem cserélhető le Magyarország, ugyanúgy a szomszédságában lévők egyike sem. Pedig látszólag ugyanaz történt ezekben az országokban is, mint Magyarországon. Elég, ha azt tudatosítjuk, három, magyarok által is lakott országban olyan politikai kurzusváltás történt, amelyeknek hivatalos képviselői sokkal kevésbé kívánják, sőt egyáltalán nem kívánják sem belső, sem külső magyar ellenségképre építeni hatalmukat. Ha nem így lenne, aligha kormányoznának kisebbségi magyar politikusok (is) Szerbiában, Romániában és Szlovákiában. Pedig a hatalommegtartás céljából ebben a három országban is épp úgy keresték egy időben a belső és külső ellenségképet, amint azt Magyarországon tették kollégáik a hatalmi pozíciók megszerzéséért.
Szóval, mintha valamilyen kegyelmi állapotban lenne MittelEurópa. Mintha eljött volna ama bizonyos soha vissza nem térő alkalom, avagy mintha legalább is a küszöbén lennénk egy olyan helyzetnek, hogy legalább bizonyos időre békén hagyják egymást a térség népei.
Ehhez azonban naponta fel kellene ismerniük is tudatosítaniuk – egyénileg és testületileg is –, hogy épp minek van ideje: a sírásnak, szenvedésnek, a tagadásnak, avagy az elfogadásnak, a nevetésnek… Ideje van az észre térésnek! Hogy ünnepelni lehessen. Ahogy tetszik: a nemzeti hevület, a győzelmi elégtétel, az elpackázott lehetőségek, és csak úgy, egy-egy munkaszüneti nap okán…